Ha az előző bejegyzéseket olvasva bárki azt gondolná, hogy Rómában péksütiken és gelato-n éltem, …az…nem jár messze a valóságtól. Időnként vannak olyan napjaim, amikor gyümölcsön és egy-két falat édességen is kiválóan elvagyok. Majdnem így történt ez a római kalandok során is, de egy, engem is a meglepetés erejével érő képességemnek köszönhetően (azaz, hogy a csillagos ég alatt másfél óráig türelmesen vártam, hogy bejuthassak egy étterembe), többek között egy Slow Food vacsora erejéig is terített asztalhoz ültem. De erről majd később.

Panetteria Romana e Spaccio di Paste, Trastevere. Fotó: Kardamom

Az utam során a legtöbb kis családi sütödébe vagy cukrászdába egyébként elsősorban nem az csalogatott, hogy végigegyem a kínálatukat. Természetesen, mivel jobban meg szeretném érteni az alapanyagokat, megtanulni a recepteket, az ételkészítési, -tartósítási, stb. technikákat,  már eddig is rengeteget kóstoltam. Viszont, ami igazán kíváncsivá tesz, az sokkal inkább az egyes helyek mögött álló csapat, a családi történetek, az, hogy miként szállt nagyszülőről unokára a vállalkozás, és mi az, ami nap mint nap motiválja az egyes generációkat abban, hogy tovább vigyék a vendéglátás, ételkészítés, gazdálkodás családi örökségét.

Haladjunk is sorjában – ebben a részben igyekszem minden olyan helyet felsorakoztatni, amely az előző kettőből kimaradt:

1. Biscottifico Artigiano Innocenti

A fent említett kérdések megválaszolásáért időztem egy keveset például a Trastevere egyik kis utcájában megbújó Biscottifico Artigiano Innocenti cukrászműhelyben, amelyet még 1940-ben indított a mostani tulajdonos, Stefania Innocenti nagymamája.

Biscottificio Innocenti, Róma. Fotó: Kardamom

A három generáción is átívelő üzletbe egészen véletlenül tévedtem be, az ajtón átlépve pedig már a sokadik időutazásomon éreztem magam. Bár a személyzet és a cukrászati trendek jöttek-mentek, az 1950-es évekből ittmaradt sütőn kívül az a politika is változatlan, hogy kizárólag a legfrissebb, minőségi alapanyagokkal dolgoznak. Egyébként nem használnak semmilyen tartósítószert és állati zsiradékot sem.

Ahogy Stefania egyhelyütt nyilatkozta, hogy nem tudja pontosan megmondani, mennyit, de úgy becsüli, hogy átlagosan hatvanféle különböző ízű és formájú édességet készít egy nap, és mindegyiket saját kezűleg.

Mindenütt büszkén teszik ki az elismeréseket. Fotó: Kardamom

Ugyanakkor úgy véli, hogy az igazán nagyszerű süteményekhez a szakavatott kezek és a megfelelő alapanyagok mellett elengedhetetlen, hogy

“szívünket-lelkünket beletegyük a munkába”.

A munkatársak csapatán belüli harmónia szintén meghatározó; “ha már egyszer ez a hely olyan, mintha az otthonom lenne, úgy tekintek rájuk akár a családtagjaimra” – mondja.

Itt is nagyon készültek a húsvéti kalácsokkal. Fotó: Kardamom

“Nem mindenki érzi ennek a munkának a súlyát” – így Stefania. Ezalatt azt érti, hogy bár úgy tűnhet, süteményeket sütni és családi üzletet vezetni mintegy, a napot kitöltő elfoglaltság gyanánt könnyed, vidám feladat. A Biscottificio Innocenti évtizedeken átívelő története szerinte ennek épp az ellenkezőjét jelenti. A cukrászműhely mai napig tartó fennállása nemcsak azt követeli meg, hogy az életét a termékeknek és a vásárlóknak szentelje, hanem azt is, hogy hű maradjon az eredeti, alapításkori eszmeiséghez. Stefania cukrászmesterség iránti szenvedélye egyébként akkor kezdődött, amikor kisbabaként először szagolt bele a cukros illatokba. Ezt a lelkesedést azóta is, a mai napig őrzi, és igyekszik belőle továbbadni a lányának, illetve a sütiken keresztül a vásárlóknak.

Bevallom, bár vagy egy órát töltöttem a kis üzletben, semmit sem kóstoltam. Bizony. Mire odaértem, annyira telítődtem a korábbi fagylaltokkal, hogy én is inkább a cukros illatokban, na meg a betérő vendégek mosolyában vesztem el.

2. La Panetteria Romana & Spaccio Di Paste

Hasonló forgatókönyvem volt Trastevere egy másik pékségéhez is.

La Panetteria Romana & Spaccio Di Paste, Trastevere, Róma. Fotó: Kardamom

A La Panetteria Romana & Spacchio di Paste üzletben a régi konyhai eszközök és a stílusos berendezés mellett természetesen a színes-illatos péksüteményk, pizzák, saláták és más harapnivalók hada ejtett rabul. A hely egy gyors ebédre, Trastevere felfedezése közbeni pár falatra tökéletes helyszín.

La Panetteria Romana & Spaccio Di Paste,Trastevere, Róma. Fotó: Kardamom

La Panetteria Romana & Spaccio Di Paste,Trastevere, Róma. Fotó: Kardamom

La Panetteria Romana & Spaccio Di Paste,Trastevere, Róma. Fotó: Kardamom

3. Caffè Greco

Tradíciókból a híres Caffè Greco-ban sincs hiány. Egy pillanatra visszaugrom Róma belvárosába, hogy belekóstolhassatok a barátságos, családias, vidám kis családi cukrászdák tökéletes ellenkezőjébe.


Az 1760 óta működő kávézónál csak egyetlen öregebb van Olaszországban, a velencei Caffè Florian. Az egykori görög tulajdonosáról (görög olaszul “greco”) elnevezett hely olyan törzsvendégeket tudhatott magáénak az elmúlt évszázadok során mint Stendhal, Goethe, Thorvaldsen, Byron, Liszt Ferenc, Keats, Henrik Ibsen, Hans Christian Andersen, Mendelssohn, Wagner, de állítólag

még Casanova is előszeretettel kortyolgatta itt a feketéjét.

Caffé Greco, Róma. Fotó: Kardamom

Showszerű kiszolgálás, elegáns pincérek ide, héteurós espresso és szelfiző turisták hada oda, kevés lelketlenebb kávézóban voltam az olasz túrám során, mint ez, a Spanyol lépcső tövében megbújó múzeum.

4. Open Door Bookshop

Annyi baj legyen! Lélekemelő helyekből csak Trastevere-ben rengeteg van, némelyik pedig espresso és cornetto helyett könyvekkel várja a betérőket.

Open Door Bookshop, Róma. Fotó: Kardamom

Open Door Bookshop, Róma. Fotó: Kardamom

Open Door Bookshop, Róma. Fotó: Kardamom

Nem is akármilyenekkel! Nézzétek, micsoda kópiára bukkantam itt, az egyébként több, mint harminc éve üzemelő Open Door könyvesboltban:

Gundel Károly: La Vera Cucina Ungherese. Fotó: Kardamom

Gundel Károly örökségét megpillantva sokadszorra éreztem úgy, hogy “az utamon vagyok”. A különleges üzletből néhány új könnyvel és egy, könyvjelzőre vésett idézettel gazdagabban távoztam, amely a következőképp hangzott:

“Egy szoba könyvek nélkül olyan, mint a test lélek nélkül.” (Cicerone).

És tényleg! Ez a sor többször visszaköszönt az olasz gasztrotúrám során. A B&B-k, hostelek, hotelek, apartmanok, agristurismo-k között, amelyekben az olasz gasztrotúrám során megszálltam, csupán egy helyre emlészem, ahol nem voltak legalább néhány regény, útikönyv vagy bármilyen kis rövid olvasnivaló – akár a szobámban, akár az előtérben.

…Ó, Trastevere, nem tudok betelni veled! Íme, néhány, menetközbeni felvétel a szombat estére készülődő kerületből:

Telihold. Fotó: Kardamom

Naplemente. Fotó: Kardamom

Esteledik Trastevere-ben. Fotó: Kardamom

Az elmaradhatatlan Aperol Spritz. Fotó: Kardamom

Trastevere. Fotó: Kardamom

Képtelenség lett volna minden fagyizót kipróbálni. Valamit a legközelebbi alkalomra is hagyni kell… Fotó: Kardamom

Kisbolt Valentino Rossival a háttérben. Fotó Kardamom

La Prosciutteria. Fotó: Kardamom

Annak, aki egy kis mozgásra vágyna vacsora előtt vagy után, javaslom, hogy tegyen egy rövid sétát Róma egyik legmagasabb pontjára, a Gianicolo dombon található La fontana dell’Acqua Paola-hoz (más néven Il Fontanone).  Nemcsak a fenék- vagy combizmai fogják meghálálni a lépcsőket, a szemei sem tudnak majd betelni a főváros varázslatos panorámájával.

Lépcsőkön fel. Fotó: Kardamom

És a kilátás! Fotó: Kardamom

Még mindig Trastevere. Fotó: Kardamom.

Kapualj. Fotó: Kardamom

Trastevere. Fotó: Kardamom

5. Da Enzo Al 29

A Da Enzo Al 29 nevét egy római ismerősöm bökte rá válaszul a kérdésemre, miszerint mi jut eszébe elsőként arról, hogy “római Slow Food étterem”. “Első gondolat a jó gondolat” alapon követtem a tippjét. Emlékezetes vacsorában volt részem, és nem csak a mennyei, krémes burrata miatt.

A 40 éve működő étterem étlapja. Fotó: Kardamom.

A hangsúlyt a helyi termelőktől származó friss, szezonális alapanyagokra helyező éttermet három testvér vezeti. Míg az étlapon a tipikus római konyha (“la cucina Romana”) fogásai sorakoznak, a bejárat előtt azok az elszánt vendégek, akik nem sajnálják az időt arra, hogy megkóstolják azokat.

Várakozók a Da Enzo Al 29 előtt fent; a szerencsések, akik bejutottak, lent. Fotó: Kardamom

Naplementéstül, fényképezőstül, sok kilométerrel a lábamban, úgy elvarázsolódtam a nyáresti Trastevere-ben, hogy elfelejtettem ide asztalt foglalni. Úgy döntöttem, személyesen próbálkozom a bejutással. A forradalmi ötlet nem csak az én fejemben fogant meg aznap este, mivel este 8-9 óra magasságában már csak a harmadik oldalra fértem fel a várólistán. Az üzletvezető azzal biztatott, hogy így, hogy egyedül vagyok, egyszerűbb lesz asztalt kialakítani nekem, úgyhogy legfeljebb húsz perc és már a küszöbön belülről mosolyoghatok.

Naivan hálálkodni kezdtem, és gyorsan bele is vetettem magam a telefonomon az aznap lőtt római képek montázzsá szerkesztésébe, ennyi idő alatt, gondoltam, épp legalább kettővel végzem. 🙂 …Illetve végeztem volna, ha időközben nem szólít meg egy magas, barna hajú, lombardiai úriember, aki finoman szólva sem volt híján az önbizalomnak. Ő valahol a második és a harmadik oldal körül tanyázhatott a listán, és miután sikerült megütnie azt a szellemes hangot, amellyel rendkívül gyorsan elnyerte a bizalmamat, megegyeztünk, hogy amelyikünk nevét hamarabb kiáltják, az a másiknak is helyet szorít az asztalnál. Másfél órányi várakozás után nemcsak azt tudtam meg, hogy Lombardiában a piemontiakat “kétarcúnak” (“mezzogentile”, nem egyenes embereknek), a szicíliaiakat maffiózóknak, míg a ligúriaiakat garasosnak tartják, de néhány sztori erejéig a fiatal olasz matematikusok életébe is beavatott…

Ezután elég gyorsan történtek az események: az egyik pillanatban még a nevemet visszhangozta a hangosbemondó, a másikban pedig már ki sem dugtuk a fejünket az étlapból. Majd minden alapanyag mellett ott szerepelt a menüben, hogy melyik termelőtől / gazdaságból származik. Egy burrata-t (Burrata di Andria, I.G.P., eredetileg Puglia régióból származó krémes sajt) feleztünk meg előétel gyanánt, majd kétféle pastát kértünk (cacio e pepe, illetve gricia), hogy ezt is-azt is kóstoljunk.

Burrata di Andria, I.G.P.. Fotó: Kardamom

Az elmaradhatatlan olasz “fare la scarpetta” szokás – ha a finom pastaszószból még maradt a tányérunkon, kenyérrel töröljük fel az utolsó kanálnyi falatokat. Nemcsak otthon, étteremben, vendégségben ugyanúgy dívik. Fotó: Kardamom

Vacsorapartneremet természetesen rendesen kifaggattam a lombardiai specialitásokról, ő pedig annyira belejött a magyarázásba, hogy képekkel illusztrálta az egyes fogásokat. Az nem kérdés, hogy az olaszok édes dolgokat esznek reggelire, de hosszú másodpercekig nem jöttem rá, hogy mitől érzi olyan különlegesnek az epres zabkását (vagy tejberizst – nem tudtam eldönteni a fénykép alapján), hogy egy egész sorozatot készített róla?!

Kiderült, hogy szó sincs édességről, a fotón az egyik kedvenc fogása, az epres rizottó látható, aminek az anyukájától átörökített receptjét hamarabb kezdte el diktálni, minthogy végig tudta volna gondolni, micsoda családi titkot oszt meg velem. Késő bánat – gondoltam, és már az utolsó fázist jegyzeteltem a receptből,

amikor hirtelen valami focilabdaként pattant a fejemen, majd az a valami egy vörösboros kancsót is magával rántott a szomszéd asztalnál falatozókra.

A Colomba kuglófok a polcon már a húsvéti ünnepek érkeztét mutatják. Épp az egyik alá sikerült beülnöm. Fotó: Kardamom

Az étterem vendégeinek hangos nevetése és a segítségünkre siető üzletvezető rántott vissza a római éjszakába, néhány pillanatra ugyanis teljesen lefagytam a meglepettségtől. Nem csoda, hiszen máig nem értem, hogy a fejem fölötti polcon hetek óta szótlanul várakozó, szépen becsomagolt, házi készítésű Colomba kuglóf miért épp a szombat esti csúcsidőt választotta, hogy – szó szerint – megugorjon az étteremből, ezzel elkerülve, hogy a húsvéti ünnepi asztal fénypontja legyen. (A galamb alakú Colomba kuglóf a karácsonykor népszerű panettone húsvéti változata, az alapanyagok megegyeznek, a különbség a díszítésben van.)

Itt már az akció után. A Colombának a polcon hűlt helye. Fotó: Kardamom

Burrata, cacio e pepe és gricia tészták. Lent jobb oldalon pedig a katapultáló Colomba kuglóf vacsorapartnerem kezében.

A Da Enzo Al 29 vezetői szánták-bánták, hogy nem rögzítették megfelelően az édességet, úgyhogy a malőrért cserébe nekem ajándékozták a csomagot. Arról viszont, hogy milyen az íze egy Slow Food étterem által, válogatott alapanyagokból készített, csilli-villi Colombának, sajnos egyelőre nem tudok mesélni. Meglepetés asztaltársaságommal ugyanis …khm…egészen más terveink voltak az éjszaka hátralévő részének közös programját illetően: én nem terveztem további közös programot. Csalódottságát egy hirtelen jött ötlettől vezérelve úgy igyekeztem orvosolni, hogy búcsúzáskor a kezébe nyomtam a kuglófot, azzal, hogy amikor a húsvéti ünnepekre hazalátogat, adja azt oda az anyukájának, biztosan örülni fog a figyelmességének. Ezen a ponton egy pillanatra megijedtem, hogy a magyar-lombardiai bilaterális kapcsolatokat gesztusommal mélypontra jutattam, de szereplőnk vette a lapot, és megsértődés helyett az anyukája nevében is megköszönte a desszertet, majd lelépett a színről.

Hát igen, alaposan dokumentált este volt… 🙂 Barátunk, kezében a sütivel. Fotó: Kardamom

Az étterembe két nappal később egyébként visszatértem: a római Slow Food képviselettel összefogva Da Enzo-ék vasárnap ebédet szerveztek, amelynek bevételéből a tavalyi Amatrice települést érintő földrengés rászoruló családokat segítették.

Ammatricana

6. Nuovo Mercato Esquilino

Azt már többször említettem, hogy mennyire imádok piacra járni. Bármely külföldi városba is vigyen az utam, arra mindig megpróbálok időt szakítani, hogy – ha mást nem, kora reggel – a helyi piacot felkeressem. Ez az a színtér, ahol azontúl, hogy színekkel, illatokkal, ízekkel, “élettel” töltekezem, a helyiek között is elvegyülhetek, figyelhetem őket, átvehetem a ritmusukat. Torinó vagy Catania zöldség-, gyümölcs- vagy halvásárai után Rómában sem maradhatott ki ez a programpont.

Hentespult. Akár egy színpadi jelenet a nézőkkel. Nuovo Mercato Esquilino, Róma. Fotó: Kardamom

Míg a turisták nagy része a Colosseumba feledkezett bele, nekem ugyanebben az időben

a sok tavaszi zöldségtől káprázott a szemem.

Napi kínálat. Fotó: Kardamom

Nuovo Mercato Esquilino. Fotó: Kardamom

Az elmúlt hónapokban többen kérdezték, hogy nem érzem-e magányosnak magam az utam során; vagy hogy hogyan bírom, hogy minden kis apró faluba, nagyvárosba hegyen-völgyön keresztül, tengernyi átszállással egyedül utazom. Egy laziói, mompeói estére emlékszem, amikor tényleg kitört belőlem egy naplementenézős, a panorámától elájulós pillanatban, hogy bárcsak ott lenne most mellettem valaki, akivel megoszthatom az élményt (*mit sem sejtettem akkor arról, hogy már csak egy hét, és érkezik az a bizonyos rég várt valaki az életembe… :-)). Jaj, igen, még Szicíliában, a négy fokos szobában éreztem azt, hogy egyszerűbb lenne elviselni ezt a rémálmot, ha valakit megölelhetnék (erről itt írtam bővebben). Ezt a két helyzetet leszámítva az olasz túrámon egy pillanatra sem éreztem egyedül magam: egyrészt remek vendéglátó családjaim voltak, másrészt, ha egyedül is kalandoztam, amikor társaságra vágytam, szóba elegyedtem, vagy engem szólítottak meg, amikor pedig csak a magam szórakoztató, kíváncsi, megértő, stb… 🙂 társaságát szerettem volna élvezni, akkor elköszöntem.

A Mercato Esquilino-t sem tudtam úgy elhagyni, hogy egy zsáknyi mosolyt ne gyűjtsek be. Ők itt a 87-es számú, “Da Roberto” stand tulajdonosai: apa és fia. Évtizedek óta a piac a kenyérkereseti forrásuk. Sokat nevettünk, vagy fél órára is leragadtam a standjuknál.

Nuovo Mercato Esquilino, Róma. Fotó: Kardamom

A cukkinivirág szezonja épp ottjártamkor indult: nem csoda, hogy számos étterem, pizzéria pizzakínálatában szerepelt feltétként a fehér (pizza bianca) változaton. Trastevere egyik izgalmas és népszerű bisztrójában (bisztró és üzlet egyszerre), a Giselda-ban naná, hogy ezt kértem.

Cukkinivirágok a piacon, majd a pizzán a Trastevere-ben található Giselda-ban. Fotó: Kardamom

A Mercato Esquilino piacon egyébként nemcsak olasz termelők kaptak helyet, számos arab árus standján egzotikus gyümölcsöket és más alapanyagokat, fűszereket lehet kóstolni.

Nuovo Mercato Esquilino. Fotó: Kardamom

A Mercato Esquilino-nak emellett elég komoly halas-tengeri herkentyűs részlege van. Jegyzeteltem és fotóztam is bőszen.

Nuovo Mercato Esquilino. Fotó: Kardamom

Nuovo Mercato Esquilino. Fotó: Kardamom

7. Testaccio

Rómában azért a cacio e pepe mellett más módon is törtek borsot az orrom alá. Alig vártam, hogy az utolsó napra foglalt szállásomon ledobjam a cuccaimat és szélsebességgel Testaccio felé vegyem az irányt. Nem segített, hogy a csengőre támaszkodtam – fogadóbizottságnak húsz percnyi várakozás után sem volt nyoma. Mint kiderült, a tulajdonos elgfelejtett időben értesíteni, hogy más is lefoglalta ugyanazt a szobát, amelyet én, és mivel ő hamarabb jelentkezett, neki adta ki…Szerencse a szerencsétlenségben, hogy csupán negyed órát kellett a legválasztékosabb káromkodások kíséretében szálláskereséssel töltenem, az egyik kedvenc portálom segítségével ugyanis gyorsan találtam egy szabad szobát, maximum 300 méterre onnan, ahol elakadtam, ráadásul olcsóbbat!

Testaccio üzletei. Vasárnap délután természetesen mind zárva voltak. Fotó: Kardamom

Vasárnap délután két óra magasságában végre minden akadály elhárult az utamból; izgatottan pattantam hát a Testaccio szívébe tartó villamosra. A “cucina romana povera”, azaz a “római szegények konyhája” receptjeinek forrásaként is emlegetett városrészről az előző blogbejegyzésben, két gelateria erejéig ugyan már írtam, a kerület hangulata viszont úgy magával ragadott, hogy szeretnék néhány további képet is megosztani veletek.

Lehúzott rolók. Fotó: Kardamom

Nézzük a jó oldalát: tekintettel arra, hogy vasárnap délután minden üzlet zárva volt, még annyi turistával sem találkoztam, mint például egy hétfő kora esti időszakban, úgyhogy még autentikusabban kóstolhattam bele a helyiek hétvégéjébe. Viszont minél hamarabb szeretnék ide visszatérni, mert gasztroblog szempontjából természetesen az üzletek tartalma az igazán izgalmas. (Hogy a tulajdonosaikkal való találkozót ne is említsem!)

Játszótér. Fotó: Kardamom

Vasárnap délutáni dzsembori. Fotó: Kardamom

Testaccio arcai, Róma. Fotó: Kardamom

Testaccio arcai, Róma. Fotó: Kardamom

A bárok és kávézók egy része az este közeledtével természetesen kinyitott. Fotó: Kardamom

Ezt, az 1960-as, -70-es évekbe való időutazást különösen azoknak a turistáknak ajánlom, akik telítődtek a főváros népszerű nevezetességeivel és egy kis újdonságra, vagy legalábbis egykor szebb napokat megélt sorházak látványára vágynak.

Testaccio épületei. Fotó: Kardamom

Testaccio. Fotó: Kardamom

Testaccio. Fotó: Kardamom

Testaccio. Fotó: Kardamom

Testaccio épületei. Fotó: Kardamom

Testaccio. Fotó: Kardamom

Testaccio. Fotó: Kardamom

Testaccio. Fotó: Kardamom

Testaccio. Fotó: Kardamom

De azokat sem éri csalódás, akik szabadidejükben szívesen keresnek fel kihalt benzinkutakat:

Minden zárva. Fotó: Kardamom

Trastevere. Fotó: Kardamom

Sőt, akik leginkább kedvelnek majd az útitippjeimért, azok a régi vágóhidak világának szerelmesei. Testaccio-ban egy tucatnyit találnak majd belőlük:

Egykori vágóhidak Testaccio-ban. Fotó: Kardamom

Bizony, csak úgy be lehet sétálni az elsőre gazdátlannak tűnő területükre. Azért csak elsőre, mert a legkiváncsibb turistákat egyetemi óráknak helyet adó, felújított tantermek várják a semmi közepén, amelyeket napközben építészhallgatók, hétvégenként pedig táncklubok töltenek meg élettel.

Táncklub az egykori vágóhidak épületében. Fotó: Kardamom

 

Ezt a rengeteg élményt egyébként nem bírtam volna megfelelő espresso és egy-két falat nélkül befogadni. Hosszan mosolyogtam, amikor az utca embere – egyszeri, budapesti specialty kávézók világából érkező turistaként feltett – kérdésemre, miszerint “hol lehet itt, a környéken a legjobb kávét kapni?”, velősen csak annyit válaszolt, hogy “itt az összes bárban ugyanolyan jó a kávé”. Nem agyaltam túl a tanácsát, az első szimpatikus bárba beültem egy ötórai feketére. A nevére viszont nem emlékszem…

Kávézó Testaccio-ban. Fotó: Kardamom

Ugyanez a kávézó. Fotó: Kardamom

Áh, csak meglett a hely neve: Gima Caffe (Piazza di Santa Maria Liberatrice, 6, 00153 Roma). Fotó: Kardamom

Bezzeg a Linari cukrászdáét feljegyeztem! Pedig ott csak körbenéztem, mivel az aperitivo-t előkészítő pincérek és az egymás után érkező idős-fiatal vendégek forgatagán kívül más nem fogott meg a helyben.

Aperitivo-hoz készülődve. Fotó: Kardamom

Aperitivo-hoz készülődve. Fotó: Kardamom

Aperitivo-hoz készülődve. Fotó: Kardamom

Az üzletet Linari Giancarlo és felesége, Enrica több, mint 40 évvel ezelőtt nyitotta, ma négy gyermekük viszi tovább az örökséget.

A híres ricottatorta. Fotó: Kardamom

Crostata hegyek. Fotó: Kardamom

8. Trapizzino

Testaccio és arcai annyi témát adtak, hogy a fotózástól szuper gyorsasággal merült a telefonom, ugyanígy a lábaimban lévő energia is, úgyhogy úgy döntöttem, az első szembejövő, szimpatikus bisztróba beülök. A Trapizzino tramezzinijeit (a tramezziniről már volt szó az előző bejegyzésben) csak aperitivonak terveztem, de végül olyan tartalmas szendvicseket kaptam, amelyek a vacsorát is bőven fedezték.

😍🇮🇹🌮🌮🌮Parmigiana di melanzane @trapizzino in #roma #testaccio👌🏻

Reka Sumegh (@reka_kardamom) által megosztott bejegyzés,

Bár valamennyi töltelék csábítóan hangzott, én a parmezános-padlizsános verzióra szavaztam, és még most is úgy emlékszem vissza a helyre, mint a top 3 street food élményeim egyikére. Trapezzino-falatokért egyébént nem kell Rómáig utazni: a firenzei központi piacon is van egy üzletük, sőt, New Yorkban és Tokióban is megvetették a lábukat.

Az enyémeken viszont, mire beesteledett, már alig tudtam állni, úgyhogy sokadszorra is megfogadtam, amint lehet, visszatérek Testaccio-ba, hogy az összes olyan üzletet, hentest, zöldségest, éttermet, bisztrót, kávézót, stb. amire most nem jutott időm (vagy nem volt nyitva) alaposan szemügyre vegyek.

Mindenesetre, a szállásig vezető hazaúton végig egy furcsa magabiztosságot kezdtem érezni, amely az – akkor – elmúlt 5-6 hétnyi wwooferkedés és a római, torinói utak gasztronómai tapasztalataiból, találkozásaiból fakadt. Ez a magabiztosság azóta, az elmúlt hónapokban finoman, csendesen tovább erősödött, ebben pedig óriási szerepe volt  (és van) a következő wwoofer-állomásomon, Volterrában engem körülvevő, csupaszív környezetemnek.

Indulás előtt csak belefért még egy articsókás-tonhalas tramezzini. Kardamom

Rómától másnap reggel a Tiburtina pályaudvar kerthelyiségében egy articsókás-tonhalas tramezzinoval (mi mással?!) búcsúztam, majd izgatottan vettem az irányt Firenze felé, hogy a tervek szerint, késő délután megérkezzem Volterrába, az Agriturismo Alle Rose-be.

Veteményes salátákkal, káposztával és más zöldségekkel a római Tiburtina pályaudvaron.Fotó: Kardamom

A következő bejegyzést igazán izgalmas lesz írni, főleg azért, mert meg kell majd találnom az egyensúlyt, hogy mennyi részletet osszak meg itt, a blogon azokból a magánéleti sztorikból, élményekből, amelyekből itt Volterrában, minden napra egy tucatnyi jutott. De ezen majd ráérek jövő héten gondolkodni, most sietek tagliatelle-t és pappardelle-t készíteni.