Napok óta Szepes Mária sorai kattognak a fejemben.

Ahogy az írónő A mindennapi élet mágiája című könyvében írja, “a világ kölcsönviszonylatokon épül. Aki kapni akar, annak először adnia kell. Ahol az ember aratni akar, ott először vetni kell, és ahol az ember aratott, ott ismét vetni.

Ugyanez az elv érvényesül minden emberi vonatkozásban. Aki barátokat kíván szerezni, annak először jó baráttá kell lennie. Aki azt óhajtja, hogy szeressék, annak szeretnie kell. Aki szívességeket, áldozatokat, segítséget, jóakaratot vár el, az először önmagában termelje ki e cselekvő erényeket.”

Kilátás az Azienda Agricola Valtriversa kertjéből (egyben az erkélyemről is). Fotó: Kardamom

Majd így folytatja:

Nyilvánvaló, hogy környezetünk csak úgy fog hozzánk alkalmazkodni, ha először mi alkalmazkodunk hozzá. Az alkalmazkodó embert kedvelik. Akit kedvelnek, annak kedvezni igyekeznek. Tapintata, figyelmessége, részvevő érdeklődése ugyanezen erények megsokszorozott visszhangját idézi. Ellenséggel szemben mindenki zárkózik, védekezik. Előzékeny, megértő barát előtt az emberek fokról fokra feladják barikádjaikat, és bebocsátják legbensőbb ügyeikbe. Bizonyos, gyengébb területein még a leghatározottabb egyéniség is vágyakozik rá, hogy terheit megossza, tanácsot, lendítőerőt kapjon a nála erősebbtől vagy elfogulatlanabbtól.

A kölcsönös alkalmazkodásnak és egymás támogatásának ebben a finom cirkulációjában senki sem engedelmeskedik parancsnak, és nem is parancsol, mégis önmagától létrejön egy olyan összműködés, amelyben környezetünk, cserébe a mi szívességünkért, alkalmazkodik hozzánk azon a területen, ahol kívánjuk tőle. Mégpedig önként és örömmel.

Girl Power. Fotó: Kardamom

Többen kérdeztétek, hogy mely program révén érkeztem Olaszországba. A WWOOF (World Wide Opportunities on Organic Farms, azaz az organikus gazdálkodás lehetőségei világszerte) egy nemzetközi mozgalom, amely a ’70-es években indult Angliában és azóta világszerte egyre több országban népszerű. A lényege annyi, hogy amennyiben valaki bekapcsolódik az adott farmon lévő mindennapi (idény)munkák ellátásába, szállást és ételt kap cserébe a vendéglátóktól. Az Egyesült Államoktól és Új-Zélandtól Olaszországon, illetve Dél-Amerikán át Franciaországig lehet válogatni az önkéntesek fogadására nyitott helyek között. Az interneten egy magyar oldalra is bukkantam, de fogalmam sincs, hogy mennyire frissek az itt található információk, illetve, hogy “aktív”-e egyáltalán az azt üzemeltető szervezet.

Itt épp Burritót, a csacsit tanítom egyenletes tempóban járni. Fotó: Kardamom

Itt az egyik legfiatalabb (és legfotogénebb) farmlakóval pózolok épp. Fotó: Kardamom

Ahogy arról korábban is írtam, Olaszországban nagy hagyománya van mind az agriturismo intézményének, mind a wwooferek (önkéntesek) fogadásának ezekben az agriturismo-kban.

Valamennyi ország wwoof hálózatába külön kell regisztrálni, és a felület kicsit olyan, mint egy társkereső: az egyszeri éves díj befizetését követően (Olaszországban emlékeim szerint 30 euró volt) mind a vendéglátók, mind az önkéntesek hozzáférnek egymás profiljához, innentől pedig érdeklődési körüknek és preferenciáiknak megfelelően válogathatnak.

Csak Toscana régióban több, mint 300 agriturismo várja a mezőgazdasági feladatok és a vidéki élet iránt érdeklődőket: legyen szó egyedül, párral, barátokkal vagy épp családdal érkező önkéntesekről.

Maretto képekben. Fotó: Kardamom

Az eddigi bejegyzésekből és az Instagramon közzétett képekből talán átjön, hogy “nagy olasz agriturismo túrám” ennél jobb állomáson nem is indulhatott volna: Marettóban egy nagyon szeretetreméltó és kedves család fogadott bizalmába.

Piedmont régióra leginkább azért esett a választásom, mert a tavaly szeptemberi torinói látogatásom elég nagy hatással volt rám és mert a Slow Food kezdeményezés ebből a régióból indult világhódító útjára (illetve mégiscsak Olaszország egyik leghíresebb borrégiójáról van szó!).

Az Azienda Agricola Valtriversa-ban ellátandó feladataimról korábban már írtam, arról viszont még nem, hogy milyen izgalmas tapasztalásokat ad a “világlátásnak” és tanulásnak ez a változata, amikor is nem egy hotelben, külföldi vendégek körében szállsz meg, hanem egy – jelen esetben olasz – család hétköznapjainak kellős közepén találod magad.

Az Azienda Agricola Valtriversa területén található ez a 17. századi épület is. A család nem itt lakik, az épületrész egyelőre felújítás alatt áll. Csodaszép egyébként! Fotó: Kardamom

 

A Monviso naplementekor. Nem lehet megunni, minden este más színben tündököl. Fotó: Kardamom

Mindkét féltől kellő nyitottságot, bizalmat és alkalmazkodókészséget követel meg a műfaj, de megéri a kockázat, mert cserébe rengeteg élménnyel gazdagodhatunk. Első wwoofing élményem lévén, nem tudtam pontosan, mit várhatok el egy vendéglátótól. Gondoltam, az a biztos, ha az első lépést én teszem meg.

Mivel az olasz projektem egyik célja, hogy minél többet tanuljak a “farmtól az asztalig” témakör gyakorlati oldaláról, nem is kérdés, hogy valamennyi állomásomon a lehető legtöbb feladatban szeretnék részt venni.

Vendéglátó családom tagjainak természetesen egy-két napra szüksége volt ahhoz, hogy megbizonyosodjanak arról, valóban nem csak nyaralni érkeztem. (Halkan jegyzem meg, az összes feladattal együtt eddig teljesen úgy érzem, mintha valami szuper izgalmas vakáción lennék. 🙂 )

Szerencsés vagyok, mert Agnese és Alberto szuper viccesek, lazák, és a segítőkész hozzáállásom hatására napról napra újabb meglepetésekkel igyekeznek a kedvemben járni.

Önként és örömmel, ahogy Szepes Mária is mondja. Agnese nemcsak egyszerű és finom ebéd- vagy vacsorarecepteket mutat, de munka közben a növények termesztésével kapcsolatos, sokrétű tudásából is igyekszik átadni. Sokat nevettünk már azon, hogy nagyjából egy ötéves gyerekhez hasonló gyakorisággal hangzik el a számból a kérdés, hogy “De miért?” (“miért tesz így vagy úgy?”; “mi az oka ennek vagy annak?”)…Eddig mindenre választ kaptam! 🙂 Albertótól az állattartás részleteiről tanulok, míg Gregtől olaszleckéket veszek.

Alberto és Gniki. Fotó: Kardamom

Nagyra értékeltem, hogy azért, hogy átélhessem én is, nyaranta milyen pizza- és focacciapartikat rendeznek, nekem is szerveztek egy ízelítőt (beszámoló erről itt); a tegnap esti, a nagyobb család körében elköltött coniglio alla Ligure (nyúl vörösborban, ligúriai módon) vacsora és az utána következő sztorizgatások, egyben történelem- és irodalomóra hangulatát pedig azt hiszem, soha életemben nem felejtem el. Ahogy Agnese apukájának lasagne-jét vagy Alberto anyukájának trippáját sem.

Agnese által készített varázslatos Coniglio alla ligure (nyúl ligúriai módon). Fotó: Kardamom

Agense apukájának lasagne-ja. Fotó: Kardamom

 

Alberto anyukája által készített trippa (pacal) lenticchie-vel. Fotó Kardamom

Az is nagyon jólesett, amikor a héten a termelői piacon körbevezettek, és mi sem mutatja jobban, hogy a szimpátia kölcsönös, minthogy napról napra újabb tétel kerül elő a család féltve őrzött borai, likőrjei vagy isteni finom panetonne-i közül, de külön sajtkollekciót is beszereztek nekem, hogy minél több érdekességet lássak-kóstoljak.

Panettone hegyek reggelire. Fotó: Kardamom

Házi készítésű mennyei gyógynövény-ital a genzianella nevű hegyi virágból és marcipánmasszából. Fotó: Kardamom

Természetesen egy wwoofernek (önkéntesnek) is ügyelnie kell arra, hogy megtalálja a helyes arányokat abban, hogy mennyi időt tölt a családdal és mikor vonja ki magát az életükből. Minden kihívás ellenére, csak ismételni tudom magam: a “befektetett” energia és figyelem sokszorosan térül meg.

Biciclettám. Fotó: Kardamom

Egyébként, tényleg, amivel csak tudnak, igyekeznek színesebbé tenni az ittlétemet: az ételek-italok mellett a biciklitől az asztalomon sorakozó könyvekig gondoskodnak róla, hogy kellően feltöltődjek a napi munkák “fáradalmai” után.

Olvasni- és látnivalók. Fotó: Kardamom

Sok emlékezetes pillanatot viszek majd innen magammal. Az egyik ilyen, amikor múlt vasárnap nagy családi körben, ebéd után a ragyogó napsütésben kortyolgattuk a kávét a kertben. (Alberto olyan tejszínhabot készített hozzá, hogy azt a legjobb cukrászdák is megirigyelnék.) Hangolódtunk és erőt gyűjtöttünk a délutáni karneválra. Valahogy úgy adódott, hogy engem ültek körbe. Én épp az előző napi pizzaparty-ról szóló Kardamom-bejegyzéshez pötyögtem be egy-két gondolatot magamnak a laptopon (hogy később el ne felejtsem), ők pedig végig olaszul beszélgettek. Mindahányszor megkérdezték, hogy nem zavar-e az írásban, hogy beszélnek körülöttem, annyiszor vágtam rá, hogy csak folytassák, mert ez az a nyelv, amit nem tudok megunni hallgatni. Hát még ha némi zeei aláfestéssel is párosul. Több se kellett, amint az utolsó karakter leütöttem, hatalmas Youtube diszkó vette kezdetét a 90-es és 2000-es évek slágereivel.

A következő bejegyzésben néhány szó erejéig az említett karneválra is kitérek. 🙂 Itt folytatjuk.