Eddig sem volt okom panaszra, de az elmúlt napok különösen eseménydúsak voltak. A jegyzeteimhez kellett nyúlnom, hogy visszaidézzem az egy héttel ezelőtti, piemonti kirándulások eseményeit, amelyek most úgy tűnnek, mintha évekkel korábban történtek volna. Egyébként amióta elindultam otthonról, elmosódtak a határok a hétköznapok és a hétvégék között, főleg, így, hogy egy hete szinte folyamatosan úton vagyok, valamint, hogy itt, Szicíliában közbejött egy nem várt fordulat, ami miatt változtatni kényszerültem a menetrendemen. De erről majd egy későbbi posztban.

 

Búcsú Gnikitől. Azok a szemek… Fotó: Kardamom

Ami Piemontot illeti, rögtön az elején egy helyreigazítással szeretném kezdeni: egyáltalán nem volt túlzás, amit a legutóbbi bejegyzésben a border collie-k intuitív képességéről írtam. Gniki már az indulásom előtti napon egészen szokatlanul csendesen viselkedett, mindehhez végtelen szomorú tekintettel asszisztálta végig a feladatokat, a kedd reggeli állapotát pedig hagyjuk is. Nekem is hasonlóan nehezemre esett a búcsú – biztosan nehéz lesz pótolni őt a következő állomásokon, de minekután ez nem egy kutyablog, rá is térnék az említett piemonti beszámolóra.

Agnese frittatinái. Fotó: Karadmom

Mielőtt azonban végleg kigurult alattam az autó Marettóból, a pizzaparti után egy újabb, kulináris szempontból is emlékezetes hétvégében volt részem az Azienda Agricola Valtriversában. Agnese és Alberto barátai érkeztek látogatóba Torinóból. Agnese borágós frittatinákat (mini omlettek tojásból, hagymából és borágóból olívaolaj és parmezán hozzáadásával) és pasta con cime di rapat készített – saját bevallása szerint élete eddigi legjobbját. Utóbbit ezúttal fokhagymával, zsemlemorzsa és olívaolaj keverékével, valamint guanciale-val (tokaszalonna) és persze az elmaradhatatlan soffritto-val.

Pasta con cime di rapa. Fotó: Kardamom

 

Pasta con cime di rapa. Fotó: Kardamom

A cime di rapa-nak itt, Olaszországban most van a szezonja, Villafranca d’Asti és a torinói Porta Palazzo piacán is sok standon kínálták. Nekünk elegendő volt Agnese kertjéig sétálni érte.

 

Én a “cukrocskákért” (candies) feleltem – ahogy Alberto-ék hívják a speckbe csomagolt sajtszeleteket. Ezeket épp annyi időre teszik csak be a sütőbe, hogy belül a sajt kellemesen megolvadjon, a baconszeletek pedig enyhén ropogósra piruljanak. További előételként egy különleges foie gras is előkerült a hűtőből, ahogy a pincéből a champagne és a nebbiolo is.

Speckbe csomagolt sajtszeletek. Fotó: Kardamom

Alberto a nap megkoronázásaként, ebéd után beindította gelatokészítő gépeit és az alap tejszínes változat mellett csokifagyit is készített. (Hétfőn egy kávés verzióval is meglepett bennünket munka közben.)

Alberto gelato-i. Fotó: Kardamom

Sok emlékezetes pillanatot viszek magammal erről a délutánról is, Albertoék barátaival jót beszélgettünk az olasz emberekről, az egyes régiókra jellemző szokásokról (ételekről és étkezésről is természetesen), sztereotípiákról és megint újabb kifejezéseket, szólásmondásokat tanultam. 🙂

Az egyik ilyen a “la mamma é sempre la mamma”. Ami nagyjából annyit tesz, hogy “az anyák mindig, minden körülmények között anyák”.

Állandóan rajtunk tartják a szemeiket, óvnak bennünket, számíthatunk rájuk, a véleményükre.

Azelőtt, hogy “nagy olasz agriturismo túrám” második állomása, Szicília felé vettem az irányt március 16-án, egy-egy nap erejéig ki- kikacsintgattam a marettói farmról, hogy jobban megismerjem és megértsem Piemont régiót.

1. Villafranca d’Astiban még március elején jártam:

Egy remek cappuccino és képeslap-írás Villafranca d’Asti Mafalda nevű bárjában. Fotó: Kardamom

Villafranca d’Asti termelői piaca. Fotó: Kardamom

Villafranca d’ Asti főutcája. Fotó: Kardamom

2. Ahogy Astiban is:

Asti. Fotó: Kardamom

Asti. Fotó: Kardamom

Asti. Fotó: Kardamom

Asti piaca. Fotó: Kardamom

Astiban kétségkívül az Il Cocchi a leghíresebb kávézó, bárki, akitől útbaigazítást kértem, azonnal sorolta, hogy melyik utcán kell jobbra, majd balra fordulni. Ez egy klasszikus reggelizőhely, a legtöbben csak egy espresso erejéig és köszönni ugranak be, mások pedig egy cornetto-t (croissant, brioche) vagy más péksütit is csapnak hozzá. A diákoktól a nyugdíjasokon át a hivatalnokokig és kismamákig mindenki megfordul itt, igazi közösségi tér.

Il Cocchi, Asti. Fotó: Kardamom

A városban egy  szuper aranyos, újhullámos kávézó-borbárra, a Cafelait-re is bukkantam. Itt épp a marocchino ginseng kávémat kortyolgatom:

Cafelait, Asti. Fotó: Kardamom

Persze kóstoltam mást is, például prosecco-t az első tavaszi napsugarak örömére:

Prosecco Astiban. Fotó: Kardamom

…és a helyi jellegzetességeket, barolo-t, illetve nebbiolo-t is:

Piemonti vörösbor. Fotó: Kardamom

3. Alba

A múlt héten Piemont egyik regionális központjába, Albába is ellátogattam.

Egy kedves ismerősömtől kaptam nemrég az üzenetet, hogy egykor Piemontban töltötte egyetemi évei egy részét, és nagyon örült a fotóimnak, mert az azokról eszébe jutott emlékek felmelegítették a szívét. Azt is hozzátette, hogy

“van egy rossz hírem, nagyon fog hiányozni az amit most átéltél velük. Ahogy élnek, ahogy nézik a világot, ahogy bátran és természetesen kimutatják az érzelmeiket, ahogy szeretik és megÉLik az ÉLETet minden oldalával együtt”.

Ennél szebben más sem mondhatta volna, és én is csak egyetérteni tudok. A piemonti emberek előzékenyek, segítőkészek és nagyon kedvesek  – legyen szó akár arról, hogy az utcán kérek útbaigazítást, a boltban vásárolok vagy épp csak betévedek egy (két?!, több?! 🙂 ) cukrászdába.

Pasticceria Pettiti, Alba. Fotó: Kardamom

Albában a Girl’s Gotta Drink blog szerzőjének, Valerie-nek ajánlása alapján a Pasticceria Pettitiben indítottam a napot. A szimpatikus bloggert csupán annyiban kell kijavítanom, hogy bár a Nutella valóban Alba városából indult világhódító útjára, a cukrászda tulajdonosa cáfolta, hogy egykor ezen a helyen dolgozták volna ki a receptet.

A Pasticceria Pettitiben. Fotó: Kardamom

Csak a híres baci di dama-jukat (a macaront eszembe juttató “hölgyek csókja” sütemény) szerettem volna kipróbálni, a cukrászda tulajdonosa viszont pillanatok alatt több tipikus helyi édességgel is telepakolta ajándékként az asztalomat, mondván, ha már itt vagyok, kóstoljam meg azokat is: hozott cannolo-t (vagy cannoncino-t) piemontei módon elkészítve (azaz ricotta helyett tejszínnel), chantilly-t és négyféle ún. albesit (más néven albesine-t) is: rummal, baroloval, grappával és moscatoval ízesítve.

Vitello tonnato. Fotó: Kardamom.

Nem terveztem, hogy rögtön az elején így beleszaladok az édességekbe, főleg, hogy egészen konkrét célokkal érkeztem Albába: mindenképp szerettem volna megkóstolni a tipikusan piemonti előételt, a vitello tonnato-t, (vékonyra szeletelt borjú tonhalkrémes-majonézes pástétommal – *a pástétomban az eredeti recept szerint nincs majonéz, ez csak később került az összetevőkhöz), illetve a tajarin tésztát.

Valerie tanácsait követve egy, a Slow Food mozgalom iránt elkötelezett étteremben, a L’Osteria dell’Arco-ban ebédeltem.

Tajarin “40 tuorli”al burro d’alpeggio, azaz 40 tojássárgájával készült . Fotó: Kardamom

A tajarin jellegzetessége egyébként, hogy sok tojással készítik, ezen a helyen például mindjárt negyven tojássárgájával, ahogy erről a neve is árulkodik. Vajas és húsmártásos változat közül lehetett választani, én az előbbit kértem. Isteni volt. (*Nekem ez a kép és az erről eszembe jutó ízek melegítik fel a szívemet… 🙂 )

Alba. Fotó: Kardamom

Valentina útmutatóját itt magam mögött is hagytam, és az a programpont következett, amelyet minden városnézés alkalmával beiktatok (természetesen a piac felkeresése után): csak elindulni a kis utcákon térkép vagy GPS nélkül, és a megérzésemre hagyatkozva dönteni, hogy jobbra vagy balra kanyarodjak az adott kereszteződésben.

Alba városa. Fotó: Kardamom

Az esetek 99%-ban különleges helyeken lyukadok ki, és ezúttal sem a kivétel erősödött:

Espresso House – Caffetteria Vicolo dell’Arco. Fotó: Kardamom

Alba egyik forgalmas utcájáról nyílik egy kisebb, majd erről egy még kisebb utca, itt nyitotta meg Matteo Marello néhány évvel ezelőtt specialty kávézóját, azután, hogy diplomát szerzett a brai “Slow Food Egyetemen” (University of Gastronomic Sciences), majd dolgozott néhány évet tanácsadóként a Lavazza-val is, miközben beutazta a világot és rengetegféle kávét kóstolt.

Matteo büszkén mutatta meg szerzeményeit. Itt például egy speciális, több személy részére készített csészét. Fotó: Kardamom

A Caffetteria Vicolo dell’Arco nagyon hangulatos hely, Matteo folyamatosan alakítja és építi a dekorációt. A kávézó egyik sarka havonta újabb kiállításnak ad otthont – így igyekszik támogatni a helyi fiatal kortárs művészeket.

Mogyorókrémes kávé könnyű tejszínhabbal. Fotó: Kardamom

Ami a művészeteket illeti, ő a különleges ízvilágú kávéi megalkotásakor engedi szabadjára kvalitásait. Lehet persze kérni espresso-t és cappuccino-t is specialty kávéból, de én ezúttal egy tipikus piemonti alapanyaggal, a mogyorókrémmel készített változatot akartam megkóstolni. A kávéban egy meglepetés mogyorószemet is elrejtett, a tejszínhab pedig elképesztő könnyű és finom volt.

Az ebéd és a kiadós kávé után folytattam a sétámat, és épp azon töprengtem, hogy mekkora hiba volt a futócipőt otthon hagyni (úgy megtelt a bőröndöm, hogy az indulásom hajnalán muszáj volt valamit kivennem), ugyanis, ha a túrám hátralévő részében is így folytatom az édességek napi adagjának bevitelét, lehet, hogy nem lesz elég a kerti munka kalóriaégetés gyanánt…

Caffé Teatro. Szintén népszerű cukrászda Albában. Ide kivételesen nem tértem be. Fotó: Kardamom

Gondolataimból egy roppant bájos szarvasgomba szaküzlet (Tartufi & Co.) cégére lendített ki, és az ízlésesen berendezett kirakat olyan kíváncsivá tett, hogy rögtön be is nyitottam.

Az üzletvezető, Luciana édesapja. Fotó: Kardamom

A pultban egy roppant kedves hölgy, Luciana Trucco fogadott, majd pillanatokon belül egy ismeretterjesztő előadáson találtam magam.

Már az édesapja (a képen fent) is szarvasgomba-szakértő volt, ahogy a férje és a fia is az.

Nézzétek, mennyi díjat zsebeltek be:

A kis boltot családi vállalkozás keretében üzemeltetik, de szerveznek vadászatokat is főszezonban. Október-november környékén egyébként nemcsak az ő, hanem valamennyi albai család élete felbolydul, ugyanis ekkortájt tömegével lepik el a szarvasgomba-turisták a várost. Fehér szarvasgombát ugyan most, szezonon kívül nem tudtam kóstolni, Luciana viszont cserébe mutatott egy-két “általánosabb” típust és megkóstolhattam több más, saját készítésű terméküket is – természetesen mindent szarvasgombával.

Búcsúzóul egy kisebb darabot kaptam ajánékba az egyik kedvencéből, és lelkemre kötötte, hogy minden nap cseréljem a papírt, amibe belecsomagolta, hiszen a gomba 90%-a víz, a papír pedig hamar átnedvesedik, így romlik a minőség. Miközben szedelődzködtem, és a nagy olasz túrámról beszélgettünk, megkérdezte, hogy hány éves vagyok… Ahogy mondta,“(…) csak mert, (…) hát tudod, (…) a fiam is hasonló korú (…)”

”La mamma é sempre la mamma.”

Gelateria La Romana. Fotó: Kardamom

Nos, ahogy a fenti ábra is mutatja, elég hamar túltettem magam a kilóimon való aggodalmaskodáson.

Azok a fránya “véletlenek” hogy, hogy nem, folyton megtréfálnak: miközben egy kézműves sörözőt kerestem (a helyi sörökről korábban több helyen is olvastam, és az ajánlók kíváncsivá tettek), hát nem a város egyik legnépszerűbb fagyizójába, a Gelateria La Romana-ba botlottam?! A hely onnan volt ismerős, hogy Valerie is ajánlotta a már említett cikkjében…két lelkiismeret-furdalás között azért csak elolvadt az a pisztácia-panna fresca kombó a számban.

Végezetül, még egy fontos információ az útról: Astiból Albába (és vissza) busszal utaztam, nemcsak azért mert fele annyi idő volt, mint vonattal (mindössze egy óra), hanem azért is, mert a piemonti dombok között vezető utak varázslatosak.

A mogyoró- és szőlőültetvényekkel teli piemonti dombok között Marettóhoz hasonló pici falucskákon keresztül vezet az út: mindegyikük rendezett utcákkal, szép épületekkel és még szebb templomokkal büszkélkedhet. Hazafelé, mindezt naplementében megcsodálni pedig különösen maradandó élmény volt.

Buszút Alba és Asti között. Fotó: Kardamom

Ezután a nap után talán értitek, hogy miért éreztem úgy, jó ideig nem akarok édességet látni. Amikor viszont este Astiban a hotel felé igyekeztem, hirtelen kellemes süteményillat csapott meg. A cégér ismerős volt, korábban (aznap reggel) már megálltam fotót készíteni róla, de akkor siettem, nem volt időm a műhelybe is benyitni. Most viszont megtettem, és a vevők helyett, immáron a záróra után, a két tulajdonost találtam a süteményespultok mögött, akik nagy munkában voltak.

Daniela cukrászműhelye. Fotó: Kardamom

Szó szót követett, majd Daniela, az üzlet egyik társtulajdonosa meghívott másnap reggelre egy nyitás előtti cukrászati “különórára” vele és a csapatával. Betekinthettem, hogyan készítik a tortácskáikat immár huszadik éve ugyanazzal a lelkesedéssel és vidámsággal, ahogy a kezdetekkor.

Innen folytatom, most megyek ebédelni. Ennyi kajás fotó után teljesen megéheztem…