Legutóbb Asti egyik cukrászműhelyénél, a Daniella Laboratorio Artigianale Pasticceria-nál hagytam abba, és ígéretemhez híven, most ezek közül a pompás torták közül folytatom a piemonti beszámolót.

Készülnek a finomságok. Fotó: Kardamom

Danielával reggel 9-re beszéltük meg a találkozót, mire odaértem, a négyfős csapatuk már teljes fegyverzetben sürgött-forgott a gépeknél.

A Daniella legénysége. Fotó: Kardamom

Ő maga egy még gőzölgő, baracklekváros cornetto-val és egy csésze kávéval fogadott az ajtóban. Tekintettel arra, hogy aznap délelőtt még a torinói Porta Palazzo piacra is ki szerettem volna érni, javasoltam, hogy a reggeli helyett csapjunk rögtön a közepébe. Daniela végigvezetett a kis műhelyen, közben pedig magyarázott a folyamatokról és arról, hogy csak helyi alapanyagokat használnak, társával pedig huszadik éve kezdik és zárják együtt itt a napjaikat (az üzlet neve is kettejük keresztnevéből áll össze: Raffaella és Daniela).

Daniela a jobb felső képen, míg Raffaella a jobb alsó képen. Fotó: Kardamom

Bár egyre több olasz szót tudok, gördülékeny párbeszédekre sajnos még nem állok készen, és egyébként is sietnem kellett a vonathoz, úgyhogy túl hosszan nem időztem náluk. Ők nagyon örültek a képeknek és a meglepetés társaságnak, én pedig a meleg fogadtatásnak és a tésztákra vonatkozó újabb információmorzsáknak.

Reggeli előkészületek a cukrászműhelyben. Fotó: Kardamom

A Torinóba tartó úton azután belefutottam abba, amitől mindig is féltem, amikor Olaszországban vonatoztam: annyira belefeledkeztem a Danielától kapott cornetto omlós tésztájába, hogy nem érvényesítettem a jegyem a pályaudvari automatáknál.

Ahogy azt legutóbb írtam, a piemontiak kedves emberek hírében állnak, ezt Danieláék után nem sokkal az épp szolgálatban álló kalauz is bizonyította, aki 50 euró helyett mindössze 5 eurót számított fel ezért a malőrért…

Porta Palazzo. Fotó: Kardamom

Torinóban a szállodából az első utam azonnal a Porta Palazzo-ra vezetett. Tavaly szeptemberben, amikor a Slow Food legnagyobb rendezvényére, a Terra Madre Salone del Gusto-ra és a kapcsolódó konferenciákra érkeztem ide (az erről szóló beszámolómat itt olvashatjátok), a sok előadás és program mellett nem jutott időm Európa legnagyobb szabadtéri piacának feltérképezésére.

Porta Palazzo, Torino. Fotó: Kardamom

Még a télen olvastam a helyet nálam (és talán mindannyiunknál) alaposabban górcső alá vevő kanadai antropológus, Rachel E. Black “Porta Palazzo: The Anthropology of an Italian Market című könyvét, aki hónapokat töltött a piacon és elemezte a vásárlók és eladók interakcióit. Érdekes tanulmány; ebből tudtam meg többek között azt is, hogy annak idején a barcelonai La Boquieria, a londoni Borough Market és a budapesti Nagyvásárcsarnok vezetői együtt alapították meg a Piacok Európai Szövetségét (European Assiciation of Markets).

Életképek a Porta Palazzo hús- és sajtrészlegéről. Fotó: Kardamom

Ez már a zöldség- és gyümölcsszekció. Fotó: Kardamom

Porta Palazzo, Torinó. Fotó: Kardamom

Porta Palazzo. Fotó: Torinó

A Porta Palazzo termelői részlege. Fotó: Kardamom


Úgy terveztem, hogy a piac tőszomszédságában lévő, híres Caffè Al Bicerinben folytatom a napot és megkóstolok egy csészével a hires bicerin kávéból.

“Jó erős kávé, benne egy adag a város legjobb csokijából, rajta meg tejszínhab. Eredetileg bavareisának hívták, ebből lett bicerin az évek során, a pohár miatt, amiben felszolgálták. Ezt a kis kávézót mindig is nők vezették, méltóságteljes asszonyságok, akik hűvös eleganciával szolgálják fel az italokat. Amikor a ködbe vesző 1763-ban megnyílt a Bicerin, a kávéházakat még főleg férfiak látogatták, mivel ez azonban félreesik a központtól, ideszoktak olyan nők is, akiket kávézási szokásaik miatt megbélyegzett a többség, s akik itt észrevétlenül ki-besurranhattak.”

– ezt már William Black Al dente – Gasztronómiai kalandozások Itáliában című könyvében olvastam.

Még a felkészülésem idején,, januárban olvastam a könyvet (InstaStories). Fotó: Kardamom

“Hogy meg ne unjuk, a bicerint háromféleképpen is fogyaszthatjuk. Úgy mint, pur e fiór (caffé e latte), azaz tejeskávé, úgy, mint pur e barba (caffé e cioccolato), azaz csokoládés kávé, és mint pó’ d’tut, azaz “ebből is egy kicsit meg abból is egy kicsit”, ahogy a legtöbben isszák egyébként.”

– írja.

Ez az a döntéshelyzet, amellyel nem kellett szembesülnöm, ugyanis pincérek helyett csupán egy lehúzott rolóval, azon pedig egy nyitvatartási táblával találkoztam, amin nagy betűkkel állt, hogy a hely szerdánként zárva tart. Így, a szintén kultikus Caffè Mulassano felé vettem az irányt, hogy megkóstoljam a tramezzino-t és a másik nagy helyi kedvencet, az insalata russa-t, de pechemre, kora délután lévén, ők sem voltak nyitva.

Ebédidő a Via Roma-n. Fotó: Kardamom

 

James Bond kedvenc itala innen, Torinóból indult világhódító útjára. Fotó: Kardamom

Egyáltalán nem voltam bosszús, sőt! Így, hogy felszabadult a nap hátralévő része, az első vonattal Bra-ba, a Slow Food International központjához utaztam. A mozgalom, amelyről már többször is írtam a Kardamomon, 1986-ban (a születésém évében) innen, Piemontból indult világhódító útjára.

Bonet. Fotó: Kardamom

A kirándulás előtt azonban még megkóstoltam az egyik legtipikusabb torinói desszertet, a bonet-t. Nem akartam úgy elhagyni a várost, hogy kihagyom azt a pudingot, amelyről már oly sokan (többek közöttt Agnese-ék is) ódákat zengtek. Bár Torinóban szinte minden étterem tartja az étlapján, a klasszikus változatra először a tipikus piemonti ételeket kínáló Osteria Al Tagliere-ben találtam.

A csokis-mogyorós pudingot már a 13. században is fogyasztották (akkor kakaó nélkül), és a nevét onnan kapta, hogy az étkezés legvégén fogyasztották, közvetlenül a távozás előtt, amikor már a fejükön volt a kalap (a bonet szó “kalapot” jelent piemonti dialektusban).

A Slow Food logójával Bra-ban. Fotó: Kardamom

A pollenzói University of Gastronomic Sciences-hez már nem utaztam ki, ahhoz későre járt, de a brai Slow Food irodában még találtam munkatársakat.

A Slow Food iroda bejárata, Bra. Fotó: Kardamom

Bra városába egyébként nemcsak emiatt a selfie miatt szerettem volna eljutni. Talán emlékeztek, az előző bejegyzésben írtam Matteo-ról, az albai kávézó fiatal tulajdonosáról. Ő mesélt nekem az egyik példaképéről, Paolo Panero-ról, aki ezen a néhány ezer főt számláló kis településen folytatja misszióját a specialty kávék népszerűsítése érdekében.

Paolo filterkávét készít. Fotó: Kardamom

Matteoval ellentétben Paolo mindenfajta ízesítést kerül, a Bottega delle Delizie-ben kizárólag egyszerű feketét lehet kapni. Filterkávét és espresso-t főz a legszívesebben, de ahogy ő fogalmazott, “második lelke” a forró csokié, természetesen tökéletes és minőségi kakaóbabból, tej hozzáadása nélkül.

Tejet egyébként sem tart a kávézóban. Az kizárólag akkor kerül a kezébe, amikor reggelente az anyukája cappuccino-jához használja.

Hiába, “la mamma é sempre la mamma”.

Paolo, a Bottega delle Delizie tulajdonosa. Fotó: Kardamom

Paolo a kakaóbabból jeges teát készít, a kávé virágjából pedig főzetet. Mindkettőt megkóstolhattam és bárcsak újra tehetném – isteni finomak voltak. (Ahogy a Dániából importált különleges minőségű csokijai is.)

Főzet a kávé virágjából (balra) és tea kakaóbabból (középen), míg jobb oldalon a “tökéletes” kialakítású kávéscsésze. Fotó: Kardamom

Vendégeivel igyekszik megismertetni és megszerettetni a minőségi kávék fogyasztásának kultúráját: gyakorta megkéri őket, hogy mielőtt nyakonöntenék cukorral az espresso-t, előbb kóstolják meg anélkül, és ha ezek után is hiányozna belőle a cukor, akkor adják csak hozzá.

A Bottega della Delizia tulajdonosa nagyon elhivatott, harmadik hullámos (third wave) baristaként hisz a transzparenciában és a fogyasztók számára a hőfokozattól kezdve a grammokig minden lépést igyekszik láthatóvá tenni. Szereti, ha kérdéseket kap, arról pedig én is meggyőződhettem, mennyire élvezi, ha mesélhet.

A Bottega delle Delizie. Fotó: Kardamom

A kávék mellett kézműves söröket és helyi manufaktúrák édességeit is lehet kapni az üzletben.

Olasz kézműves sörök. Fotó: Kardamom

Paolo 4-5 éve kezdte komolyabban beleásni magát a kávéfőzés művészetében – azután, hogy gördeszkaversenyzőként bejárta a világot. A különleges minőségű kávék iránti rajongása San Franciscoban kezdődött, a technikáját pedig Londonban és Barcelonában csiszolgatta, de szívesen utazik inspirációért Koppenhágába is.

Nézzétek csak, melyik oldalnál nyílt ki egy, az üzletben a kezem ügyébe kerülő svéd magazin:

Kardamom – a fűszerek királynője. Fotó: Kardamom

Kardamomos péksütemény egy svéd magazinban. Fotó: Kardamom

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Délután 4 és 6 között olyan forgalom volt az üzletben, hogy egy nagyobb város kávézója is megirigyelte volna: az idősebb vendégek mellett természetesen (főleg a pollenzói gasztronómiai egyetem miatt) sok fiatal is beugrott egy feketére. Mielőtt indultam volna vissza Torinóba, két ecuadori lány és egy amerikai srác érkezett.

Paolo tanít és matcha teát készít. Fotó: Kardamom

Egy kis magyar vonatkozás: az amerikai fiú nagyon megörült, amikor meghallotta, hogy honnan érkeztem: amint végez a pollenzói egyetemen, mangalicákat szeretne tenyészteni, és ennek jogi feltételeiről érdeklődött nálam. Megígértem, hogy utánanézek a szabályozásnak, illetve összekötöm Rendek Olgával, az egyetlen magyar Slow Food prezídium, a mangalicakolbász koordinátorával.

Olga a 2016-os torinói Slow Food Salone del Gusto-n. Fotó: Kardamom

Másnap Milánóba utaztam, ahonnan Catania repteréig meg sem álltam, és a Ryanair pilótáinak hála az olasz peninszula domborzatát egészen izgalmas perspektívából csodálhattam meg. Ezután a reptérről egy hirtelen jött ötlettől vezérelve inkább busszal utaztam Messinába, itt kellett ugyanis a Brolóba tartó vonatra szállnom, ahova autóval jöttek értem második wwoofer állomásom vendéglátói. Aznap csak hajón nem utaztam…

Utazás repülővel Cataniába, busszal Messinába, vonattal Brolóba. Fotó: Kardamom

Bármennyire is hosszú nap volt, a majd másfél órányi szerpentineken és alagutakon vezető buszutat nagyon élveztem: kezdődött az éppen aktív Etna látványával, majd folytatódott a narancs- és olívaültetvényekkel a bal, illetve a gyönyörű kék tengerrel a jobb oldalunkon.

Buszút a reptérről Messinába. Fotó: Kardamom

Egy roppant kedves messinai hölgy mellett ültem a buszon, akivel néhány perc alatt sikerült úgy összebarátkoznunk, hogy megkérdezte, mikor utazom a turném során Rómába, mert “az egyik fia ott dolgozik, és hát…épp egy korúak vagyunk…” (Akkor már ismerős volt Albából a kérdés.)

Mi mást is mondhatnék: “la mamma é sempre la mamma”.

Robbie Williams legújabb slágeréről örökre ő fog eszembe jutni, ugyanis Messinába bekanyarodva épp ez szólt a busz rádiójából, és fülig érő mosollyal az arcunkon mind a ketten hangosan énekeltük a refrént:

Ekkor még nem sejtettem, hogy szicíliai agriturismo állomásomon mindössze 3 napot maradok. A következő bejegyzésben kiderül, miért.