Eredetileg egy egészen rövid bejegyzést terveztem írni Szicíliáról, de végül a (terveken felül) Cataniában töltött három nap alatt is annyi minden történt, hogy úgy döntöttem, két részre osztom a mesélnivalómat.

A reggelijeim még napsütésben teltek a Lisyconban, egy szavam sem lehetett. A házi citromlekvár is isteni volt. Fotó: Kardamom

Bevallom, bármennyire is igyekeztem minden eshetőségre gondolni a “nagy olasz agriturismo túrám” során, és számos szűrőt beépíteni az egyes állomások kiválasztásakor, rögtön a második alkalommal nem várt fordulatokkal szembesültem.

A Lisycon bejárata. Fotó: Kardamom

Olyan rendkívüli hideg volt a télen Szicíliában, amelyhez foghatóra a sokat látott helyiek sem emlékeznek. Az Antico Casale di Lisycon tulajdonosait is váratlanul érte a havazás: bár a narancs-, citrom-, mandarin- és avokádófák megmaradtak, a banánfáik nem élték túl a mínszokat.

Mandarinfa. Fotó: Kardamom

Avokádók. Fotó: Kardamom

Citromfa. Fotó: Kardamom

A család Sant’Angelo di Brolo hegyi falucska (amely egyébként szalámijáról híres) szomszédságában lévő ültetvényein egykor görög telepesek laktak – erről az építkezések során előkerült tárgyi emlékek tanúskodnak. Az agriturismo területének görög hangzású elnevezése is ennek emlékét őrzi. Az épületegyüttes egy kapuja állítólag olyan téglákat (köveket) is tartalmaz, amelyek az időszámításunk előtti 3. században kerültek bele.

Az említett, i.e. 3. század táján szebb napokat is látott kapu – az ajtó pedig a szobámat nyitotta. Fotó: Kardamom

Az “irodai kilátás” néhány napra – a háttérben Sant’Angelo di Brolo. Fotó: Kardamom

Sant’Angelo di Brolo a hegyek között. Fotó: Kardamom

Kora esti megérkezésemkor még örültem ennek az érdekességnek, ahogy a hangulatos szobámnak is, azután

néhány órán belül szó szerint lefagyott a mosoly az arcomról.

Narancsfák a Lisycon felé vezető úton. Fotó: Kardamom

A 250 éves ház falai ugyanis úgy magukba szívták és megtartották a téli, illetve éjszakai hideget (a forró szicíliai nyarak során ennek az építészeti megoldásnak az ottlakók természetesen nagy hasznát veszik), hogy 4-5 Celsius-fokos szobában voltam kénytelen aludni, mert a fűtés rendkívül hiányosan működött. Reggel és kora este egy-egy órára bekapcsolt ugyan a radiátor, de pont teljesen feleslegesen, mert az öreg faablakokat és -ajtókat természetesen nem szigetelték. Borzasztóan fáztam éjszaka – hiába aludtam két pulcsiban, egy kiskabátban, kesztyűben, sapkában és húztam dupla zoknit, valamint két pizsamanadrágot. A család által adott néhány pléd és takaró sem segített.

A Lisycon terasza, délelőttönként itt melegedtem. Fotó: Kardamom

A kontaktlencsevizeimet dobhattam a kukába, ahogy a memóriakártya-olvasómat is, mert mindegyik tönkrement a hidegben. Néhány féltettebb dolgomat pulcsik közé csomagoltam, hogy ne legyen bajuk, de az iPhone-om reggelre így is lemerült. Igaz, hogy délelőttönként a napsütéses területeken 18-20 Celsius-fokot is lehetett mérni, viszont ahogy ebéd után letűnt a nap a hegyek mögött, óráról órára esni kezdett a hőmérséklet, és este 6-kor már nagyon hideg volt kint, a lakrészem falain belül pedig még hidegebb.

A harmadik este már nem bírtam a körülményeket, úgyhogy megkértem a vendéglátóimat, hogy – ideiglenes megoldásként – vacsora előtt és után hadd melegedjek az ő házukban, náluk ugyanis a folyamatosan működő kandallónak köszönhetpen igazán remek hőmérséklet volt. Korábban már írtam a wwoofer – vendéglátó közötti kapcsolat finomságairól, de akkor nem tértem ki arra, amire az eset óta több más vendéglátó is felhívta a figyelmemet: éppúgy, ahogy a programba bekapcsolódó önkéntesre, a vendéglátóra is vonatkoznak szabályok. Elviekben a wwofert nem szolgaként, hanem az agriturismo munkatársaként, a család “részeként” illik kezelni – természetesen ahány ház, annyi megoldás, de hamar híre megy, ha valahol visszaélnek a munkaerővel vagy nem elég korrektek a feltételek.

A negyedik nap délelőttjén újra nekiveselkedtem, és előálltam az ötletemmel, miszerint, ha már így alakult, elkerülvén egy alapos meg- vagy felfázást, aludhatnék-e az ő házukban (akár a kanapén), mire a családfő közölte, hogy talán jobb lenne, ha az Etna másik, napos oldalán keresnék egy agriturismo-t, mert “ha én nem vagyok boldog, ők sem lesznek azok; a felesége és a lánya pedig nemsokára indulnak a piacra, úgyhogy jó lenne, ha fél óra alatt össze tudnék csomagolni”.

Nem kellett kétszer kérni. Szerencsére Cataniában könnyen találtam megfelelő áron szobát, a következő, harmadik wwoofer állomásomra, a laziói Mompeóba pedig hamarabb is érkezhettem. Nem is az bántott, hogy nem tudták megoldani az emberi körülmények között való szállásolást, sokkal inkább, hogy napokkal és hetekkel korábban is tisztában voltak ezzel a tényezővel, mégsem szóltak egy szót sem, hogy esetleg eldönthessem, így is bevállalom náluk az önkénteskedést, vagy még időben változtatok a terveimen.

A narancsok áztatása fontos része a lekvár készítésének. Fotó: Kardamom

Azért nem volt minden ilyen szörnyű:

a Lisyconban tanulhattam egy keveset a citrusfélékről, reggelente a fáról frissen szedett narancsból készíthettem a juice-omat és begyűjtöttem a narancslekvár hagyományos szicíliai receptjét.

Nem beszélve arról, hogy két izgalmas napot töltöttem Cataniában (amire egyébként nem lett volna lehetőségem, ha a hegyekben maradok), valamint eljuthattam Bronte városába, ahonnan a híres Pistacchio di Bronte pisztáciatípus származik, de minderről majd a következő bejegyzésben lesz szó.

A Lisyconban ötféle narancsot termesztenek, a kedvencem a vérnarancs volt. Fotó: Kardamom

Itt, a Lisyconban a feladataim egy részét a narancsok válogatása tette ki: először a földre lepotyogott gyümölcsöket kellett összegyűjteni (mivel a savas lé nem tesz jót a talajnak), majd a fogyasztható darabokat kellett a rosszaktól megkülönböztetni. Volt némi munka a veteményesben is, a konyhai munkálatokba itt azonban sajnos nem kapcsolódhattam be…

Narancsok szortírozása. Fotó: Kardamom

Az egészséges narancsok a bal, a rosszak és komposztra valók a jobb oldali kosárba kerültek. Fotó: Kardamom

Egy délután erejéig körbenéztem a már említett, 20 percnyi sétára lévő Sant’Angelo di Broloban is. A néhány ezres falucskában valaha több, mint 40 templom (!) állt. Először azt hittem, rosszul értettem, de azután az utcákban tekeregve megbizonyosodhattam róla, hogy igaz lehet a szám, mert folyton templomépületbe botlottam.

Képek Sant’Angelo di Brolóból. Fotó: Kardamom

Macsekok Sant’Angelo di Brolo utcáin. Fotó: Kardamom

Itt található egyébként a világ állítólag egyetlen angyalmúzeuma, és egy remek kis cukrászda, a Pasticceria Pizzino is. Gyorsan meg is kóstoltam az egyik legismertebb szicíliai desszertet, a ricottával töltött cannolo-t, illetve a másnapi, március 19-i József napra előkészített süteményt, a sfince-ét is (jobb oldalon felül).

Cannolo pisztáciával. Fotó: Kardamom

Élelmiszerbolt. Fotó: Kardamom

A sütik mellett az utolsó napokban sajnos egy egy fertőzést is begyűjtöttem az egyik szememre, úgyhogy amikor egy átvonatozott délutánt követően vasárnap este megérkeztem Cataniába, az első dolgom volt, hogy a megfelelő szemcseppet beszerezzem. A jutalom arancini falatok csak ezután következtek…

Itt folytatom.

Indulás Cataniába – Capo d’Orlando pályaudvara. Fotó: Kardamom

Igazán szép utam volt a part mentén. Fotó: Kardamom

Talán egyszer még visszatérek Szicília északi partjára, a vonatablakból volt mit megcsodálni. Fotó: Kardamom