Amikor februárban lázasan dolgoztam a blog új felületének megújításán és a “nagy” itáliai utazásom szervezési előkészületein, nem hittem volna, hogy majd’ négy hónapra felfüggesztem az itteni bejelentkezéseket.

Kezdetben azon egyszerű oknál fogva, hogy negyedik állomásom, Volterra annyi élményt tartogatott számomra, hogy minden percet véteknek tartottam a monitor előtt tölteni, ehelyett inkább belevetettem magam az eseményekbe és megfogadtam, amint továbbutazom és csendesebb napok jönnek, pótolni fogom az elmaradt bejegyzéseket. Aztán valahogy csak nem tudtam rávenni magam a hosszas beszámolókra, és néhány félbehagyott poszttervezet után úgy döntöttem, az Instagram és a Facebook ideiglenesen megteszik, hogy rendszeres helyzetjelentéseket adjak.

Immáron a nyolcadik állomásomon is túl vagyok, és újra kedvet kaptam az íráshoz.

Igyekszem kronologikusan haladni majd a beszámolókkal; reményeim szerint nem lesz nehéz felidézni a történteket, mert a naplómat folyamatosan vezettem, a gépemen pedig sok-sok gigabájtnyi fotó várja, hogy a segítségemre legyen. Külön izgalmas lesz így, ennyi idő távlatából visszaidézni az eseményeket.

Ugyan a túrámat hat hónaposra terveztem, de

egy váratlan találkozás felülírta a számításaimat,

én pedig nem sokat gondolkoztam azon, hogy hagyjam magam sodorni az eseményekkel. Arról, hogy miért döntöttem úgy, hogy az utolsó négy állomásomat kihagyom (vagy legalábbis későbbre halasztom a látogatást), és hogyan vett meglepő fordulatot a túrám, talán idővel majd bővebben is írok, előbb viszont ott folytatom, ahol legutóbb abbahagytam.

Van ugyanis egy város, amely nevének hallatán a jövőben már nem Földi András és Hamza Gábor tankönyvének bíborszínű borítója és azzal együtt megannyi áttanult éjszaka képe pereg le a másodperc törtrésze alatt a szemem előtt. Most már sokkal inkább régi pékségek és még régebbi cukrászdák jellegzetes illata, a sült articsóka késem alatti roppanása, a töltött cukkinivirág vidám színe, na meg Testaccio és Trastevere vendéglátósainak mosolya villan be, ha meghallom a szót,

Róma.

Loraine, szuper kedves holland wwoofertársam kísért ki hajnalban a Poggio Mirteto-ba tartó buszhoz. Itt a megálló maga a kereszteződés, hiába keresném a menetrendet vagy a tájékoztató táblát. Fotó: Kardamom

Miután – szó szerint – könnyes búcsút vettem Mompeo-tól és Elisabeth-éktől, de még azelőtt, hogy első toszkán wwoofer állomásom felé vettem volna az irányt, úgy döntöttem, engedélyezek magamnak pár nap pihenőt, és ellátogatok az Örök Város azon kerületeibe, ahol az ún. “szegények konyhája”, az egyszerű alapanyagokból kreatív és változatos fogásokat varázsoló “la cucina povera” a múlt században igazán meghatározó volt. Az éttermi menüket és az évtizedek óta változatlan enteriőröket tekintve pedig talán kijelenthetem, hogy a mai napig az.

“Ha Rómában vagy, élj római módra.”

– tartja a latin mondás.

Amellett, hogy a költségvetésem sem rúgott akkorára, hogy a római felső tízezer életmódját tanulmányozzam, a természet lágy ölén wwooferként töltött (akkor már) két hónap is megtette a hatását. Elhatároztam, hogy amennyire csak lehet, úgy kerülök el valamennyi, turistákkal zsúfolt római nevezetességet és inkább a kevésbé frekventált városrészekben lévő, a helyiek által látogatott családi vállalkozásokat (pékségeket, cukrászdákat, gelateriákat) keresem fel.

Megfogadtam azt is, hogy nem készítek képeket utcákról, terekről, mert akkor tényleg minden percben meg kell állnom egy kattintásra – hiába, Budapest után Róma a szívemnek legkedvesebb főváros, minduntalan ámultba ejt. Mondanom sem kell, mindkét fenti elhatározásom a január elsejei fogadalmak sorsára jutott – a nagy “gasztrohadjáratom” útvonalát csak keresztezte a Spanyol lépcső, a Pantheon vagy épp a Szent Péter Bazilika, de a Colosseum is igyekezett a tudomásomra hozni, hogy tégláin továbbra sem üt az idő vasfoga.

A Spanyol lépcső forgataga. Fotó: Kardamom

Egy demonstrációba is sikerült belefutnom. Fotó: Kardamom

Ez a képeslap ugyan célba ért, bezzeg három másik, Róma belvárosából feladott társa azóta sem érkezett meg a címzettekhez. Fotó: Kardamom

Itt még reménykedtem. Fotó: Kardamom

Róma. Fotó: Kardamom

Képeslapok. Fotó: Kardamom

Un caffé, per favore. Fotó: Kardamom

La fontana dell’Acqua Paola, Róma. Fotó: Kardamom

Giordani Bruno szobra a Campo di Fiori piacon. Fotó: Kardamom

Éjszakai műszak. Fotó: Kardamom

Este van, este van…. Fotó: Kardamom

A könnyebb áttekinthetőség érdekében ezúttal nem időrendben haladok, inkább kerületenként csoportosítom az élményeket.

  • La cucina ebraica Romana

Kezdem is rögtön az egykori római zsidó gettó területével, ahol a cucina povera romana egy sajátos ága alakult ki. IV. Pál pápa 1555-ben Cum nimis absurdum címmel adta ki azt a hírhedt bullát, amellyel létrehozta a római gettót: a zsidókat a város egyik kijelölt, éjszakánként lezárt szegletébe költöztették és megkülönböztető jelzéseket kellett viselniük: a férfiaknak sárga kalapot, míg a nőknek sárga sálat vagy kendőt.

Római gettó. Fotó: Kardamom

Piazza Gerusalemme és a zsinagóga. Fotó: Kardamom

Ahogy William Black angol író fogalmaz Al dente – Gasztronómiai kalandozások Itáliában című könyvében,

“Éjszakánként fallal körülvett gettóba zárva a zsidók meg voltak fosztva mindenféle fényűző ételtől, ezért a pápa nyomorúságos “bevásárlókosara” próbára tette találékonyságukat a konyhaművészetben. Ez adja a római zsidó konyha egyedülálló zsenialitását, hiszen csak tovább nehezítette a dolgukat a kóser ételek szabályainak betartása. (…)”

Könyvében William Black többek között arról is ír, hogy “(…) a rómaiak alig ettek padlizsánt, a keresztények pedig egyenesen kerülték, mert azt gondolták, hogy mérgező – ez magyarázza olasz nevét, a “melanzanát”, ami a latin mala insala, azaz az őrültség almája kifejezésből ered. A sephardimok ezt a növényt berenjena néven illetik, őket az arabok ismertették meg vele, akik pedig albadingennek hívják. (…) Bár rendkívül sokféleképpen felhasználható zöldség, a római zsidók főleg olajban sütötték, vagy a cukkinihez hasonlóan előbb olajban marinálták, és azután sütötték. A melanzana csak az utóbbi időben terjedt el Olaszországban. Pellegrino Artusi is megjegyzi, aki a tizenkilencedik század elején írta meg kiváló, A főzés tudománya és az evés művészete című könyvét, hogy Firenze piacán gyakorlatilag lehetetlen padlizsánt találni, mivel zsidó ételnek tartották és irtóztak tőle. (…)

A cukkini túlságosan drága volt ahhoz, hogy a gettóban fogyasszák, ezért kialakult egy szokás, ami még ma is él: a porzós virágokat sütötték meg sajttal vagy prézlivel és szardellával. A virágokat ugyanis valószínűleg régen fogyasztásra alkalmatlannak vélték és kidobták.” 

A gettó több étterme is büszkén hirdeti, hogy Anthony Bourdain elégedett volt az articsókájukkal. 🙂 Fotó: Kardamom

A klasszikus, olajban sült falatokat (articsóka, cukkinivirág, szardella és mozzarella) az Il Giardino Romano-ban én is megkóstoltam.

Antipasti az Il Giardino Romano-ban. Fotó: Kardamom

Az étterem egyik vezetője itt épp az articsókát készíti elő. Fotó: Kardamom

Az egykori zsidónegyedben felkerestem még a családi vállalkozás kereteiben működtetett Boccione cukrászdát, amely arról a ricottatortáról híres, amelyet csak Pészach után készítenek, így ottjártamkor sajnos ez az élmény kimaradt. Helyette vettem néhány szem, egyébként isteni finom, omlós amaretto-t és a Pészach idejére készített kerek ciambellina-t.

Forno Boccione. Fotó: Kardamom

Ami a sütődéket illeti, egy másikba is bekukkantottam: a Forno del Ghetto Roma 1927 óta várja tárt kapukkal a helybelieket (mondjuk, turistákból sem volt hiány):

Pékség római módra. Fotó: Kardamom

  • Pantheon és Campo de’ Fiori környéke

Mivel a római ricottatortára nagyon kíváncsi voltam, hosszas keresgélés után végül egy szintén híres, generációk óta családi vállalkozásként üzemelő cukrászdában, a Pasticceria 5 Lune-ban találtam rá a Pantheon szomszédságában. Klasszikus, egyszerű enteriőr, kedves tulajdonos nagymama és rengeteg édesség várja a betérőket:

Pasticceria. Fotó: Kardamom

Rómában továbbra is az egyik legnépszerűbb sütöde a híres Campo de’ Fiori piactól néhány háztömbnyire található Roscioli. Az egyik mozgalmas nap után leültem egy szelet pizza mellé megpihenni, közben pedig belefeledkeztem a hely hangulatába.

Pizza Napoli. Fotó: Kardamom

Forno Roscioli. Fotó: Kardamom

Forno Roscioli. Fotó: Kardamom

Az egyik leghosszabb pizza, amit valaha láttam. Fotó: Kardamom

Forno Roscioli. Foto: Kardamom

Nagyüzem. Fotó: Kardamom

Ottjártamkor egész Rómában, de a Roscoliban különösen nagy erőkkel készültek a húsvéti ünnepekre. A képen pihenő colomba kalácsok később, a nap folyamán még szerephez jutnak majd…, de ne rohanjunk ennyire előre.

Colomba kalácsok fejjel lefelé fordítva. Fotó: Kardamom

Az üzlet 1824 óta üzemel pékségként, 1972-ben a Le Marche régióból érkezett Marco Roscioli vásárolta meg a helyiséget és nevezte el “Forno Marco Roscioli”-nak. Ma “Antico Forno Roscioli”-ként működik, a család pedig az évek során egy éttermet, egy előkelő kávézót (különleges süteményekkel) és egy salumeriát is nyitott a közelben.

És ha már salumeria…

Ahogy azt korábban már többször is említettem, időnként szeretek (vagy kénytelen vagyok) GPS applikáció nélkül felfedezni városokat. Miután az egyik délután kellőképpen lefárasztottam Róma legrégebbi természetes orvosságokat áruló boltjának (Antica Erbosteria Romanaeladóját a kérdéseimmel és a patikából kifordulva hirtelen megütött az április római nyár, eszembe jutott, hogy egy kedves ismerősöm még korábban figyelmembe ajánlotta a római Gelateria del Teatro gelatocsodáit. A hely nevére ugyan emlékeztem, viszont foglamam sem volt, melyik körzetben bújik meg.

Antica Erbosteria Roma. 1752 óta üzemel a bolt, amely több, mint 350 gyógynövényt és egyéb természetes orvosságot tart készleten. Fotó: Kardamom

Elindultam hát a környező utcákon, és a Pantheon tőszomszédságában úgy megragadott egy salumeria (Antica Pizzicheria al Pantheon, Piazza della Rotonda 4), hogy bekukkantottam, és ha már ott voltam, megkérdeztem az eladót, aki egyben a családi vállalkozásként működő hely lelkes társtulajdonosa, hogy hallott-e már a Gelateria Tetro-ról, és ha igen, mit saccol, hány kilométert kell gyalogolnom az áhított hűsítőért.

Salumeria a Pantheonnál. Fotó: Kardamom

A salumeria plafonja. Fotó: Kardamom.

A fiatal srác szemei felcsillantak a fagyizó nevének hallatán, és mivel amúgy is épp akkor akart cigiszünetet tartani, felajánlotta, hogy elkísér a helyre, hogy ős is egyen egy coppetta-val. Útközben nemcsak Róma polgármesteréről és intézkedéseiről mesélt, de a norciai farmjukon tenyésztett sertésekről is. (Csupa fül voltam, mert tudtam, hogy a következő, volterrai állomásomon Cinta Senese D.O.P. sertésekkel is fogok majd foglalkozni.)

Gelateria Teatro. Fotó: Kardamom

 

A Gelateria Teatro-beli élményeimről – egy mini, római fagyizókörkép kíséretében – a következő bejegyzésben lesz szó, ahogy arról is, hogy milyen ismeretségeket kötöttem Trastevere egyik híres Slow Food éttermében, és nem utolsósorban arról, hogy miként ejtett ámulatba a vasárnap délutáni Testaccio.