Itt, Volterrában, Toszkána szívében, olyan gyorsan repül az idő, hogy kezdek gyanakodni, valakik odafent időről időre belenyúlnak és tekernek egyet-kettőt előre a mutatókon…Amikor legutoljára a blog szerkesztőfelülete elé ültem, még szeptembert írtunk, és az első kánikulától mentes napoknak örültem, most pedig épp azt beszéljük, hogy mikor szerezzük be a karácsonyfát. Olaszországban ugyanis nem várnak december 24-ig, már 8-án felállítják a lakásban a fenyőt.

Ebben a bejegyzésben nem is egy, hanem rögtön három évszakot ugrom vissza az időben, mégpedig egészen április 10-ig, amikor először sétáltam be – gyanútlanul 🙂 – Volterrában a “börtönök utcájába”, vagyis a Via delle Prigioni-ba, ahol az a Da Beppino étterem található, amelyről a későbbiekben még nagyon sokat fogok írni. Ki gondolta volna akkor, hogy ez a kis utca szó szerint rabul ejti a szívem. Szórakoztató most visszaolvasni a tavaszi jegyzeteimet, amelyekben mindent olyan alapossággal vetettem papírra (ahogy tettem ezt az agriturismo-túrám többi állomásán is), mintha utoljára látnám az adott étteremet, farmot, műhelyt és megismételhetetlen az alkalom, hogy beszélgessek az ott dolgozókkal.

Ezt a képet a Pontederából Volterrába tartó buszúton lőttem – áprilisban itt volt az első találkozásom a toszkán tájjal. Mondanom sem kell, hogy azóta hányszor gurultam már el ezelőtt a házikó előtt. Talán épp ugyanezzel a sofőrrel? Fotó: Kardamom

Mivel immáron Volterra a főhadiszállásom, a későbbiekben számos bejegyzésben fogok majd írni a városról, az ittélőkről, történeteikről, az én történeteimről, különféle rendezvényekről és természetesen, mindenekelőtt az ételekről. De lesz majd szó egy csomó másik toszkán úticélról, helyi szokásokról, és a többi. Előbb azonban szeretném írásban is felgöngyölíteni a túrámat, és ígéretemhez híven a blogon bemutatni nektek valamennyi agriturismo-t, amelyet Mompeót követően, június végéig felkerestem.

Legutóbb ott hagytam abba, hogy a Róma-Tiburtinán kifutott alattam a vonat…

A firenzei pályaudvar. Fotó: Kardamom

…és Firenzéig meg sem állt velem. Itt kell átváltanom a Pontederába tartó szerelvényre, hogy azután onnan egy majd’ másfél órás buszutat követően érkezzem meg Volterrába. Autó nélkül meglehetősen körülményes itt a távolsági közlekedés – nem lehetetlen, de kisimult idegszálakat és kellő rugalmasságot igényel. Amikor egy járat nem késik, akkor hamarabb indul, mint ahogy az a menetrendben szerepel.

Sok pályaudvaron megfordultam már Európában- a firenzei hangulata különösen megragadott. Fotó: Kardamom

A háromnapos római kiruccanás után már alig vártam, hogy újra belevessem magam a munkába, ennél pedig csak a toszkán vidéki életforma és a filmekből jól ismert festői táj iránt voltam nagyobb kíváncsisággal. Ugyanakkor, be kell valljam, vegyes érzésekkel vettem az irányt Volterra felé: mivel addigra hideget-meleget (szó szerint!megéltem a vendéglátóimat illetően, nagyon izgultam, milyenek lesznek a következő agriturismo vezetői.

A gyomromban lévő gombócot nem csökkentette, hogy bár Maretto-ban egészen gyorsan belejöttem a lovak és bárányok utáni takarításba, a volterrai Podere Risalso-ban legalább ötven Cinta Senese malac várta az érkezésem. Én pedig, bár tudtam, hogy az állatokat szabadtartásban nevelik, ahogy a kilométerek fogytak, úgy bizonytalanodtam el, hogy tényleg szükségem van-e arra az élményre, milyen sertéseket etetni. Hamar megnyugodtam, mert az eddigi egyik legegyszerűbb és legtisztább feladat volt a velük való foglalatosság, de erről majd később.

Pasta-gyorsétterem a firenzei központi piacon. Fotó: Kardamom

Most vissza Firenzébe, ahol a pontederai vonat indulásáig épp egy ebédidőnyi szünetem volt. Beugrottam hát a központi piacra, hogy megkezdjem a toszkán alapanyagokkal való ismerkedést. Egy friss tésztát készítő stand, a La Primeria Pasta Fresca hangulata annyira megfogott, hogy úgy döntöttem, kipróbálom a citromos raviolijukat. Nem bántam meg: azonkívül, hogy a tízperces sorbanállás egészen szórakoztató volt (a tésztaműhelyt egy üvegfal választja el, így nyomon lehet követni az alapanyagok útját a tányérig), az ebédemet is jól eltalálták, finom és frissítő volt a citromos szósz.

Citromos ravioli a firenzei pályaudvaron. Fotó: Kardamom

A pastaműhely. Fotó: Kardamom

Az étlap. Fotó: Kardamom

A ravioli elkészült és várja gazdáját! Fotó: Kardamom

Ő pedig a firenzei piac 1905-ben győztes “királynője”: az akkor mindössze 15 éves Rina Lucci, aki a piac egyik kereskedőjének volt a lánya. Fényképe ma is a piac falát dísziti.

A piacon persze “street food” variációban minden helyi jellegzetességet meg lehet kóstolni, ami szem-szájnak ingere, legyen szó salsiccia-val vagy gombával felturbózott schiacciata-ról (kenyérlepény) vagy a tavasszal aktuális Colomba kuglófról.

Street food a piacon. Fotó: Kardamom

Street food a firenzei piacon. Fotó: Kardamom

Pizzák színes feltétekkel. Fotó: Kardamom

Colomba kuglóf. Fotó: Kardamom

Itt találkoztam először a panforte-val is, amely Toszkána egyik legismertebb finomsága. A „pan forte” szó szerinti jelentése “erős kenyér”, ez pedig az édesség fűszeres jellegére utal: a helyi fűszerek mellett kandírozott és szárított gyümölcsöket, illetve mézet tartalmaz.

Panforte, a jellegzetes helyi édesség. Fotó: Kardamom

 

“A kelesztés nélkül készülő Panforte di Siena a hagyományos sienai gasztronómia egyik leghitelesebb képviselője, legelőször a XII. században terjedt el a helyi kolostorokban és kereskedésekben. Siena egyeduralma a fűszerkereskedelemben már a középkortól nyilvánvaló volt – ezzel magyarázható a tészta nagy mennyiségű fűszertartalma. A sienai fűszerkereskedők által féltékenyen őrzött évszázados tudás, a „panfortaio”-nak is nevezett szakemberek alapozták meg a XIX. században az édesipar beindulását, amely ma is a gazdaság legjelentősebb ágazata Sienában. Akkoriban a Panfortét nem csupán értékes táplálékként tartották nagyra, de a benne lévő fűszereknek köszönhetően gyógyhatást tulajdonítottak a tésztának, amely így egyfajta placebóként működött.”

– áll az Európa Pont blogbejegyzésében. Később aztán Volterrában belevetettem magam a desszert tanulmányozásába.

Panforte a kedvenc volterrai cukrászdámban, a Dolceria Del Corsoban. Fotó: Kardamom

Panforte nagy kiszerelésben az egyik volterrai üzletben. Fotó: Kardamom

“A fekete sütemény borítása fűszerekből áll, míg a fehér változaté porcukorból – ezt először a híres sienai lovasversenyre, a Palióra 1879-ben ellátogató Margit királynő tiszteletére készítettek kevesebb fűszerrel, amely így „Panforte di Margherita” vagy „Panforte Bianco” néven híresült el. A felhasznált fűszerek minősége, mennyisége és a hozzáértés évszázadokon át a sienai kolostorok és fűszerkereskedések kiváltsága volt, a Panforte di Siena leghíresebb üzemeit jellemzően a korábbi helyi fűszerkereskedésekből alakították ki. Sienában azt tartják, egy igazán jó panfortének 17 különböző összetevőt kell tartalmaznia, amely megegyezik Siena kerületeinek számával.” – tudtam meg ezt is az Európa Pont blogjának hasábjairól. A süteményt egyébként nemcsak Sienában övezi nagy népszerűség, mára Toszkána más vidékein is elterjedt.

A helyi asszonyok élvezik a napsütést. Fotó: Kardamom

Természetesen az urak sem maradtak otthon. Fotó: Kardamom

Amivel viszont itt, a régióban ilyen bájos formában még nem találkoztam, az az, ahogy az idősebb volterrai asszonyok és urak a naplemente nézéséhez hozzákészülődnek. Ahogy az első tavaszi napsugarak megjelennek, úgy ülnek ki ők is a várfalra és a padokra. Mondanom sem kell, hogy nyáron mindennapos a dzsembori. Az egyik kedvelt meeting pointjuk a város egyik közlekedési csomópontjában van, ahol megfordulnak a távolsági és turistabuszok, illetve ahonnan az egyik legpompásabb kilátás nyílik a Volterrát körülölelő dombokra. Tiszta időben egészen a tengerig ellátni. Nem hiába: Volterra 531 méter magasan fekszik.

Panoráma Volterra egyik legszebb pontjáról. Fotó: Kardamom

Kilátás ugyaninnen. Fotó: Kardamom

Talán furcsán hangzik, de biztosan éltetek már át hasonlót: rögtön az első lépéseimnél otthon éreztem magam és minden nagyon “ismerős” volt. Annak ellenére, hogy ezt megelőzően nemhogy a városban, de még Toszkánában sem jártam.

Az érzés az elmúlt hónapokban napról napra erősödött, azzal, hogy számos alkalommal, amikor valakit bemutattak, megvolt ez az “aha” élmény. Volterra tizenegyezer lelket számláló kisváros, de mivel áprilistól szeptemberig turisták hada lepi el a várost, nekem mindig valahogy jóval nagyobbnak tűnik.

Piazza dei Priori. Fotó: Kardamom

Piazza dei Priori. Fotó: Kardamom

Turisták. Fotó: Kardamom

Volterra. Fotó: Kardamom

Több falat is díszítenek hasonló módon a városban. Fotó: Kardamom

De a tésztabolt bejáratát sem aprózták el. Fotó: Kardamom

Via delle Prigioni. Fotó: Kardamom

Utcakép. Fotó: Kardamom

Tipikus sikátor. Fotó: Kardamom

Az egyik kedvenc kis utcám a városban. Fotó: Kardamom

Volterra. Fotó: Kardamom

Andrea Roggi “Tree of Life”, azaz “Az élet fája” című bronzszobra Volterra főterén. Fotó: Kardamom

Volterráról, egykori etruszk alapítóiról és sok helyi érdekességről – így pl. a majd 800 éves városházáról (Palazzo dei Priori), az időszámításunk előtti 3. századból származó, de az 1800-as évek végén tűzkaparónak használt és ekkor felfedezett “Az éj árnyéka” szobortól a városi börtönben sztárséfekkel szervezett vacsorákon át egészen az alabástromművészekig – részletesebben is írok majd a későbbiekben.

Palazzo dei Priori. Fotó: Kardamom

Alabástromműhely. Fotó: Kardamom

Zsáknyi képet hozok majd az itteni életről, mert a nyáron nem telt el úgy nap, hogy ne készítettem volna legalább egy felvételt. Akárhányszor átlépem az ódon városfalakat, úgy érzem, mintha egy történelmi film díszletek között sétálnék; lehetetlen megunni. Ezenkívül, a főszezonban minden hétre jut egy rendezvény –  ha mást nem, a zászlóforgatók tartanak edzést a belvárosban.

Le bandiere, avagy a zászlóforgatók Volterra utcáin. Fotó: Kardamom

Nem mindennapi szokásokkal készülődnek itt a húsvéti ünnepre. A volterrai lakosok különösen szeretnek “felvonulni”. Fotó: Kardamom

Na jó, ez utóbbi montázs egy kivételes alkalomból készült, Volterrában nincsenek random “bográcspontok”. Novemberben a Medici család életéről szóló és olasz-brit koprodukcióban készülő, “Medici: Masters of Florence” forgatócsoportja rendezte át a várost a korhűség jegyében. A filmturizmus három héten át virágzott: fiatalok-idősek érkeztek Itália más régióiból is, hogy bepillanthassanak a kulisszák mögé és elcsípjenek egy-egy közös képet kedvenc színészükkel. A statisztákat egyébként a helyi lakosok közül válogatták.

Castingra várakozók a Palazzo dei Priori épülete előtt. Fotó: Kardamom

Volterrai wwoofer-állomásom azért is volt különleges, mert itt első kézből láthattam bele a “farmól az asztalig” elv gyakorlati működésébe.

És akkor térjünk is át a következő állomásomra.

A Volterra belvárosától 6 km-re elhelyezkedő Podere Risalso farm ad otthont az öttagú Senes család Pomarancina fajtájú juhainak (hivatalos Slow Food Presidio – a kategóriáról ezen a linken olvashattok) és Cinta Senese sertéseinek (hivatalos Slow Food “Ark of Taste”, vagyis “Ízek bárkája”, erről a kategóriáról pedig bővebben itt), amelyeket szigorúan az etikus állattartási elveknek megfelelően, egy hatalmas erdős-rétes területen nevelnek szabadtartásban. A malacoknak egy kisebb tó is rendelkezésükre áll, hogy – különösen a nagy nyári kánikulában – felfrissítsék magukat.

Razza ovina Pomarancina a Podere Risalso farmon. Fotó: Kardamom

Minden este belefeledkeztem a naplementébe. Fotó: Kardamom

20 évvel ezelőtt a Pomarancina juhot egyébként még a kihalás  fenyegette, csupán néhány száz egyedet tartottak számon a toszkánai Pomarance körzetben, ahonnan eredetileg származik. Magas minőségű húsa, robosztus alkata és szívóssága miatt miatt (az olykor nagyon meredek toszkán lejtőkön is kiválóan ellegelészik, télen-nyáron, nem zavarja a hideg) a fajta valaha népszerű volt Volterra, Siena környékén is. Kiváló tejet és gyapjút ad, nem hiába: úgy tartják, hogy a fajta nemesítésekor a híres merinói juhokat is bevettték. A bárányokat 2-3 hónapos korukban vágják le, amikor a 15 kilós súlyt elérik. Sötétpiros húsuk erős kontrasztban áll a fehér zsíros résszel, ami átsütve és raguban is kiváló.

Hosszúkás fejével, fekete szőrével és a mellkasán futó fehér csíkokkal pedig a Cinta Senese az egyetlen toszkán sertésfajta, amely megmenekült a kihalástól. Nem mai darab: ugyan már jóval korábban is tenyésztették, de az egyik legismertebb ábrázolása a tizennegyedik századból származó ‘Buon Governo’ című freskó, amely Ambrogio Lorenzetti keze munkáját dicséri és jelenleg Sienában lehet megtekinteni. A Cinta Senese-t a századok során több más sertésfajtával is keresztezték, így például a Maremmana-val, sőt, még vaddisznóvér is “csörgedezik az ereiben”. Mint minden más ősi fajta, szabad- és félszabadtartásra ideális: manapság, akár csak a múltban,  szabadon legeltetik réten, tölgyfaerdőben, és nagyrészt vad-, és gyomnövényeket, illetve gabonaféléket vagy makkot eszik.

Cinta Senese D.O.P. malacok a Podere Risalso farmon. Fotó: Kardamom

Hűsítő fürdő. Fotó: Kardamom

Apa és fia az állataikkal. Fotó: Marco Bettini, Volterra

Ami az asztal körüli kérdéseket illeti, a Cinta Senese húsa híresen kevés zsírt tartalmaz (a zsír és a hús pedig élesen elkülönül), ami persze annak is köszönhető, hogy szabadtartásban rengeteget mozognak. Ennek eredménye a hús semmihez sem fogható íze és illata is. Sokféle prosciutto-t kóstoltam már, de ez a Cinta Senese-ből készült verzió tényleg rendkívüli élmény. A amalc különböző részeiből emellett zsírszalonna, guanciale (tokaszalonna), szalámi, capocollo (a malac nyaki részéből), finocchiona (édesköménnyel készült szalámi), stb. készül. A híresen sótlan toszkán kenyérrel és testes vörösborral elég ütős párosítás.

Prosciutto di Cinta. Egyenesen a farmról az étterembe. Fotó: Kardamom

A Podere Risalso farmhoz egy agriturismo is tartozik. Az Agriturismo Alle Rose jelenleg 4 apartmannal üzemel, az ötödikben szállnak meg a wwooferek. Talán már említettem, hogy a túrámon az egyik elsődleges szempont volt, hogy csak olyan farmra látogatok el, ahol saját szobám van, nem kell azt megosztanom más önkéntesekkel. Itt, az Alle Rose-ban nemcsak szobát, egy egész apartmant megkaptam – konyhástul.

Agriturismo Alle Rose. Fotó: Kardamom

Agriturismo Alle Rose. Fotó: Marco Bettini, Volterra

Amit viszont nem sikerült kihasználnom…ugyanis a Volterra egyik legfrekventáltabb utcájában idestova 80 éve működő Ristorante da Beppino étterem is a család tulajdonába tartozik, nekem pedig abban a szerencsében volt részem, hogy minden nap itt ebédelhettem, illetve vacsorázhattam. Természetesen az áprilisi két hét nem volt elegendő arra, hogy végigkóstoljam az étlapot…úgyhogy megtettem ezt később, de erről majd a következő blogbejegyzésekben. 🙂

Az étterembe közvetlenül a család farmjáról érkezik a bárány- és sertéshús, amelyből azután egyrészt a fogások alapanyagai, másrészt a fentebb is említett felvágottak készülnek. Kizárólag természetes konzerválási technikákat alkalmaznak – mesterséges adalékanyagot vagy tartósítószert nem.

Cinta Senese-ből készült felvágottak a Podere Risalso-ból. Fotó: MarcoBettini, Volterra

A Da Beppino terasza. Fotó: Kardamom

Házi készítésű “pici” tészta (csak liszt és víz keveréke) carbonara mártással és Cinta Senese szalonnával. Fotó: Kardamom

Az étterem menüjén a toszkán konyha jellegzetességei szerepelnek: a húsos ételek mellett sokszor van hal vagy más tenger gyümölcse is a kínálatban, de kizárólag akkor, amikor friss szállítmány érkezik a közeli Cecina partjaihoz. Több fogás is készül szarvasgombával és pecorino sajttal, amelyek, akárcsak az olívaolaj és a legtöbb alapanyag, a környékbeli farmokról kerülnek az asztalra, a “zéró kilométer” jegyében.

Árpaleves articsókával és burgonyával. Fotó: Kardamom

Polip krumplipürével. Fotó: Kardamom

Házi készítésű tagliolini tészta Grani Antichi búzából pecorinomártással és szarvasgombával. Fotó: Kardamom

Semifreddo friss ricottából, vörösborban párolt körtével és mogyoróostyával. Fotó: Kardamom

Pecorino sajtválogatás házi készítésű narancs-, peperoncino- és hagymalekvárral. Fotó: Kardamom

Amikor nem a fentieket kóstoltam, akkor Giuliana-val, a család anyukájával készítettem gnocchi-t vagy raviolit, de a tökéletes rizottó titkaiba is beavatott. Huszonöt évig vezette az éttermük, a Ristorante da Beppino konyháját, és nemcsak rendkívüli szakács, de remek tanárnő is. Torinóból származik, így egy sor piemonti fogást is ismer és készít előszeretettel.

Vargányagombás rizottó. Fotó: Kardamom

Ravioli. Fotó: Kardamom

Így készítettük a gnocchit. Fotó Kardamom

Az itt töltött két hétben nem sokat pihentek az ízlelőbimbóim: volt itt kéksajt-tesztelés, borkóstolás, és egy közeli sajtüzembe, a Fattoria Lischeto-ba is ellátogattam, ahol friss ricottát ettünk. Arról nem is beszélve, hogy Toszkána egyik legmenőbb hentesével, Riccio-val is eltölthettem egy napot, akitől szintén sokat tanultam.

“Blu 61” kéksajt: az eddigi legfinomabb, amit kóstoltam. Fotó: Kardamom

Fattoria Lischeto. Fotó: Kardamom

Egy nap a Tenuta di Spannocchia-ban, Riccio-val a venetoi hentessel. Fotó: Kardamom

Ha mindez nem lett volna elég, a farmbeli munkatársam, a majd 70 éves Carlo (becenevén csak “Lalle”) is tartott nekem főzőkurzust, nehogy úgy induljak el innen, hogy nem tudonm, hogyan készítik a “spaghetti alle vongole”-t, vagyis a vongole kagylós spagettit.

Spaghetti alle vongole Carlo, a munkatársam tolmácsolásában. Fotó: Kardamom

A szomszéd pásztor és sajtkészítő pedig ahányszor csak találkoztunk, mindig egy üveg, saját készítésű, organikus sangiovese borral engedett csak utamra.

Tonino mennyei naturális bora. Fotó: Kardamom

Talán kicsit elfogult vagyok, de egy wwoofer élete a Podere Risalso farmon tényleg játék és mese… Természetesen, voltak feladataim, délelőttönként előfordult, hogy füvet nyírtam, illetve könnyebb kerti munkákat láttam el, illetve reggelente én feleltem az állatok etetéséért. Ez utóbbi gyakorlatilag abból állt, hogy bizonyos gabonaféléket egy meghatározott recept alapján összekevertem és az etetőedényeikbe kimértem. Az egyik legtisztább és legkönnyebb munkám volt itt, és bár nagyon izgultam, hogy milyen lesz például malacokat gondozni, nagy kő esett le a szívemről, amikor kiderült, hogy ezek a Cinta Senese-k se nem büdösek, se nem koszosak (kivéve, ha a sárban dagonyáznak), mert az erdőben és a már említett tóban maguk gondoskodnak a tisztálkodásukról.

Életem első fűnyírás-élményéért is Olaszországba kellett utaznom. Fotó: Kardamom

Az élmény, amikor belefúrom a kezem a friss gabonába…:-)  Fotó: Kardamom

A délutánjaim mindig szabadok voltak, így volt időm ellátogatni a híres San Gimignano-ba és a még híresebb Siena városába, már amikor nem a tengerparton kötöttem ki. Olaszországban idén már március elsején kezdetét vette a nyár, és áprilisban igaz, hogy a víz még túl hideg lett volna a fürdéshez, az első napozásra és kite szörfözésre annál alkalmasabb. Ez utóbbit egyelőre nem próbáltam, de egy kis időre belecsöppenhettem a kite szörferek világába. Alig várom, hogy jövő nyáron kipróbáljam én is.

Áprilisi “első” strandolás. Fotó: Kardamom

Marina di Bibbona – az egyik legközelebbi strand Volterrához. Fotó: Kardamom

Kite-szörferek Vada Beach-en. Fotó: Kardamom

Vada Beach szörferekkel. Fotó: Kardamom

“Toszkána karibi partja” elnevezéssel illetik a fenti képeken is látható, “fehér homokjáról” híres, Vada település melletti strandot. A különleges hangulatú part azonban nem a természet ajándéka, a homok pedig valójában nem is homok, hanem közeli Solvay gyárból származó mészkőpor. A gyárban a múlt század derekán kezdődően a közeli bányákból érkező mészkövet megőrölték és higany hozzáadásával kinyerték belőle a kívánt termékeket: szódabikarbonátot, hidrogén-peroxidot, polietilént, stb. állítottak elő – olvastam a részletes ismertetőt a ToszkánaMánia blogon. Ahogy Viki írja, a gyár a számukra már nem szükséges porhomokot mnt mellékterméket, évtizedeken keresztül a parton helyezte el, ennek az anyagnak az elszállítása és megfelelő elhelyezése ugyanis millárdokba került volna. Ezt a gyár úgy kerülte ki, hogy bérbe vette az államtól a területet, és itt helyezte el a “szemetet”. A higanyt a 70-es évek óta már nem használhatja a gyár amunkafolyamatokban, de természetesen nem maradt nyom nélkül az azt megelőző tevékenységük. Arról, hogy ajánlatos-e megmártózni a vízben vagy sem, megoszlanak a vélemények.

Szelíd motorosok. Fotó: Kardamom

Megint máskor motorral jártuk be a környéket (a legjobb, Volterra közeli desztinációkról tervezek egy kisebb blogbejegyzést írni) és persze, hogy nem maradhatott ki a “Vinsanto-ba mártogatós cantuccini-k” vagy a torta di ceci-k tesztelése sem. Ezek történetéről és a főbb tudnivalókról is írok még a későbbiekben.

Cantuccini és Vinsanto. Fotó: Kardamom

Ezt a posztot amolyan bevezetőnek szántam a többi toszkán, és különösen volterrai, illetve Volterra környéki bejegyzés elé.

A következő epizódban Szerb Antal Utas és Holdvilág című művének nyomán bejárom Siena-t, ellátogatok San Gimignano-ba, ahol a “világ legjobb fagyiját” kóstoltam, és teszek egy kitérőt a Volterrából az előzőekhez hasonlóan szintén könnyen elérhető Certaldo városába is, amely egyrészt az ízletes hagymájáról (Cipolla di Certaldo) híres, másrészt arról, hogy itt született Boccaccio, akinek a tiszteletére minden évben gasztrofesztivált rendeznek.