Reklámtörténelemben nem vagyok jó, főleg, hogy évek óta nincs tévém, egynek viszont egészen pontosan tudom az “évjáratát”: 2005-öt nyarát írtuk, amikor a barátaimmal a Balaton partján ünnepeltük, hogy mindannyiunkat felvették az áhított egyetemi, főiskolai karra.

A vakáció során egy olasz társasággal barátkoztunk össze. Tisztán emlékszem a magas, barna, göndör hajú és nagyon jóképű cataniai fiúra a csapatban, akiért az első pillanattól fogva odavoltam és akivel először vásároltam be “igazi” olasz vacsorához való alapanyagokat. (Na jó, csak kísérletet tettünk hasonló hozzávalókat találni. De az a jelent például előttem van, amikor a Tescoban megörültek a kis piros zacskónyi import reszelt parmezánnak. – Hm…, most belémhasított a felismerés, hogy az ételekkel kapcsolatos emlékeket furcsa módon, kifejezetten pontosan tudom visszaidézni évtizedek távlatából is – ellentétben más élményekkel. 🙂 )

Antonioval való plátói kapcsoltunk végül egy néhány hétig tartó intenzív smsezésben és msnezésben (ó, azok a régi, szép idők!) teljesedett – és merült is – ki. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert az augusztus végi, egyetemi gólyatáborban még bizonyosan kaptam tőle üzeneteket. Ugyanis, amire ennél is jobban emlékszem, hogy mivel akkortájt a Nestea aktuális tévéreklámjában egy Antonio nevű szereplő mentette meg hősiesen a jegesteával a partnerét a hőgutától, minden egyes alkalommal, amikor SMS-em érkezett, a szobatársaim egyöntetűen skandálták a reklám egy mondatát: “Antonio, fa caldo” (ami jelen esetben annyit tesz: “Antiono, melegem van”). Íme, a reklám:

Cataniába azóta szeretnék eljutni, hogy Antonio mesélt róla.

És akkor vissza 2017-hez:

Miután a Lisyconban Nestea nélkül is jégkockára fagytam, és a tervezettnél gyorsabban kellett elhagynom az agriturismo-t, első utam ebbe a szicíliai városba vezetett. Hogy egy kicsit összeszedjem magam mielőtt a következő állomásra indulok (mosodába vigyem a ruháimat, írjak a blogra, elintézzek leveleket), és hogy ne rossz emlékekkel hagyjam el Szicíliát, illetve, hogy azért többet is lássak a helyi kulináris tradícióikból, úgy döntöttem, három napot maradok a városban. És milyen jól tettem!

Egy átvonatozott délutánt jövetően, érkezésem estéjén rögtön egy tipikus helyi street food fogással, az arancino-val (vagy arancina, többes számban pedig arancini) indítottam: ricottásat, spenótosat és raguval töltöttet kóstoltam az egyik legnépszerűbb helyen, a Bar Savia-ban. A rizottóból formázott, különféle töltelékekkel (Nutellától a pisztáciakrémen át a halakig) megspékelt golyókat “bepanírozva” forró olajban sütik ki, és elkészültük után egy kupacba pakolják őket – így tényleg hasonlítanak a narancsokra.

Arancino-k a Bar Savia-ban. Fotó: Kardamom

Másnap a Catania főterének szomszédságában található halpiacon kezdtem a napot, és nem csak én szórakoztam remekül, miközben a telefonom fényképezőjét kattogtattam. Talán nem túlzok, ha azt írom, hogy a kamerámmal (és persze a széles mosolyommal) hurrikánként rövid időre felpezsdítettem a kis piac életét:

Cataniai halpiac. Fotó: Kardamom

Tintahal-tisztítás. Fotó: Kardamom

Megy a licitálás. Fotó: Kardamom

Finomságok a pultokon. Fotó: Kardamom

Miután feltöltődtem a sok nevetéssel, a friss halak és tengeri herkentyűk illatával, a már említett, “idegen városban kis utcákban elveszős” programpont következett.

Sok kedves emberrel találkoztam. Fotó: Kardamom

Persze nagyobb tereken is kikötöttem, sőt, még egy piacba is belefutottam:

Catania városa. Fotó: Kardamom

Cataniai dinnyeárus. Fotó: Kardamom

A trippa (pacal) is nagy sláger a henteseknél. Fotó: Kardamom

Jaj, azt mondtam már, hogy a szűk utcák és sikátorok mellett a különleges ajtókért, csatornafedelekért és utcanévtáblákért is odavagyok? Szerencsére Olaszországban bőven van mindegyikből.

Cataniai csatornafedél. Fotó: Kardamom

Fotó: Kardamom

Férfiszabó. Fotó: Kardamom

Díszes társaság. Fotó: Kardamom

Szicíliában seni di vergine vagy minni di vergine; minne di Sant’Agata, azaz “szüzek mellei” sütemény. Torinóban pl. Poppe di suora (“apácacicik”) névvel illetik.

Miközben Catania utcáin egyik ámulatból estem a másikba, végig az járt a fejemben, hogy eddig bármikor, amikor valaki keresztülhúzta a számításaimat, a kezdeti bosszúságot előbb vagy utóbb, de mindig a hála érzése váltotta fel az illető irányába. Most például azért, mert ha a Lysiconban maradok, biztosan nem lett volna időm Cataniát és Brontét meglátogatni.

Cataniában így ünnepelték a tavasz első napját. Fotó: Kardamom

Ebéd után a Catania közvetlen szomszédságában fekvő (szinte külvárosi résznek számító) Aci Trezza és Aci Castello, illetve a Küklopsz-sziklák felé vettem az irányt. A két kis tengerparti faluba sokan járnak fürdőzni, március lévén egyelőre inkább sok-sok futóval és kerékpárossal találkoztam.

Küklopsz-sziklák Aci Trezzánál. Fotó: Kardamom

A lábujjaim is is megmártóztak. Fotó: Kardamom

Aci Castello a távolban.

Egykori borbélyüzlet bejárata Aci Trezzában. Fotó: Kardamom

Már Cataniába érkezésem napján megkaptam a fülest, hogy hol lehet a város legfinomabb brioche con granita-ját kapni, de eldöntöttem, hogy ellenállok a csábításnak és meghagyom más bloggereknek, hogy írjanak a helyről. Nyakamon a bikiniszezon, úgyhogy nincs több halogatás és arravaló hivatkozás, hogy Olaszországban “gasztrotúrázom”.

Snitt.

17:30…Aci Trezzába busszal utaztam, hazafelé viszont kedvet kaptam egy laza, 8 km-es tengerparti sétához a napsütésben. Egészen jól tartottam magam a fent említett elhatározásomhoz, de hogy-hogy nem, az említett granita szentély, a Quaranta cukrászda előtt kellett elsátálnom, ugyanis a hely a tengerparton található.

A cukrászda bejárata. Fotó: Kardamom

A hetedik kilométerrel a lábaimban megtörtem, és úgy döntöttem, megérdemlem ezután a hosszú nap után azt a granitát. A jeges desszert egyébként víz, cukor és gyümölcskoncentrátum vagy valamilyen krém (jelen esetben például mindenfajta ízesítés nélküli, tiszta mandula- és pisztáciakrém) kombinációja.

Brioche con granita. Ezúttal mandula és pisztácia ízesítésben. Fotó: Kardamom

Két fényképezőkattintás között egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy, a szomszéd asztalnál ülő férfi furcsa módon méreget. Nem tudtam, hogy a Converse cipőmet nem találja a helyhez illőnek vagy azon méltatlankodik, hogy elkezdett kopni a piros körömlakkom. Hirtelen odalépett (mit odalépett, azonnal le is ült az asztalomhoz), majd kedvesen kibökte, hogy ne haragudjak, de nem bírta tovább nézni, ahogy a brióst eszem a fagyival.

A rossz módszer. Fotó: Kardamom

Én pástétomként kentem ugyanis a hűvös pisztácia- és mandulacsodát a meleg briósra (lásd fent),

a granitaetikett szerint azonban előbb meg kell várni, amíg kicsit megolvad a fagyi, és abba kell tunkolni a brióst.

Pont így. Fotó: Kardamom

A cataniai úriember mellett a pincérrel is hamar közös nevezőre jutottunk, nem sokkal később személyes idegenvezetést kaptam a cukrászdában és megismerkedhettem a tulajdonos testvérek közül kettővel is. Felejthetetlen délután volt, az egyszer biztos. 🙂

A Quaranta szakmai vezetője. Fotó: Kardamom

A Quaranta egy másik tulajdonosa és a kedvenc pincérem. Fotó: Kardamom

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Rengeteg gyönyörű sütijük van. Fotó: Kardamom

Ha már lúd, legyen kövér: aznap alig tudtam elaludni, olyan izgatottan vártam, hogy reggel legyen és a napot a híres brontei pisztáciafák között tölthessem ( – és persze a híres brontei pisztáciafagyit is megkóstolhassam). Az Etna lejtőin termő nagyszemű pisztácia, amely egyébként a világ pisztáciatermelésének mindössze 1%-át teszi ki (a legtöbb pisztácia Iránból és Törökországból érkezik) a terroir-nak köszönhetően egyedi, különleges aromával büszkélkedhet (enyhén sós, a lávaföldnek köszönhetően kicsit ásványos), ezért is nevezik gyakran

Szicília aranyának.

Mielőtt azonban vonatra pattantam volna, még egyszer útbaejtettem a cataniai halpiacot, hogy kérdezősködjek és figyeljek kicsit, mert előző nap nem igazán volt időm jegyzetelni – márpedig a halak témakörében egyelőre nagy hiányosságaim vannak. A kardahalakat illetően, jelentem, biztosan megkezdtem a felzárkózást:

Cataniában óriási kultusza van a friss kardhalnak. Fotó: Kardamom

Kagylótípusok. Fotó: Kardamom

Bronte csodaszép városába már eljutnom is különleges élmény volt: a mozdonyvezető mellett ülve szelhettem át a pisztáciaültetvényeket, miközben egészen vicces előadást kaptam a látnivalókról. (Említettem már, hogy nem is olyan rossz dolog harmincéves, érdeklődő tekintetű lányként egyedül beutazni Olaszországot? 🙂 ) A masiniszta egy büszke brontei lokálpatrióta volt, aki harminc éve vezeti a Circumetnea (az Etna körüli vasútvonal) szerelvényeit, úgyhogy nemcsak a legjobb éttermet vagy a legfinomabb pisztácialikőrt és pisztáciás szalámit ismeri a városban, de az útvonalon lévő összes bokrot is.

Circumetnea vonat és fehér pisztáciafák. Fotó: Kardamom

Ez csak amiatt volt érdekes, mert amíg ő a Google Translatorba bújva magyarázta a főbb tudnivalókat, én minden egyes éles kanyarnál a szívemhez kaptam, hogy most fog kisiklani a vonat, mert nem figyel, nem állít át valamit, amit kell, mittudomén… Azért hozzá kell tegyem, elég sokat lazultam Olaszországban aggodalmaskodás terén az elmúlt egy hónap alatt: meggyőződésem, hogy itt a jogosítvány megszerzésének feltétele, hogy egyszerre legalább négy különböző tevékenységet (ebben legalább egy gyerek etetésének is szerepelnie kell) is el tudj látni, miközben hajtűkanyarokat veszel be az autóddal.

Az éppen aktív Etna látképe a vonatról. Fotó: Kardamom

A vezetőfülékből több képet készítettem, de nem akarok kellemetlenséget okozni senkinek, úgyhogy ha megengeditek, ezeket inkább nem tárom a nyilvánosság elé. Azt viszont annál inkább, hogy milyen izgalmas fogásokat kóstoltam Brontéban.

Bronte főutcája. Fotó: Kardamom

Bronte városa – micsoda lépcsők! Fotó: Kardamom

Bronte csodaszép városa. Fotó: Kardamom

A városban természetesen minden a pisztácia körül forog: a már említett likőrön és szalámin kívül pisztáciakrémes bruschetta és arancini is kapható, de a pisztáciapesto és pisztáciás sajt, illetve a pisztácianutella is népszerű, és természetesen még a szappan is pisztácia hozzáadásával készül.

Ez a poszter “házi áldásként” van kint minden üzlet, cukrászda és étterem falán. Fotó: Kardamom

Itt minden a pisztáciáról szól. Fotó: Kardamom

Személy szerint két finomságra voltam kíváncsi: az egyik a pisztáciás pasta, a másik pedig természetesen – a már említett – brontei pisztáciás gelato

A mozdonyvezető ajánlására a vasútállomásról az első utam rögtön a Pepe Rosa étterembe vezetett, ahol egy nagyon finom panchettás, pisztáciával gazdagon megszórt pisztáciapesztós pennette-ét ebédeltem. Ha valaki a környéken jár, érdemes felkeresnie a tradícionális szicíliai ételeket kínáló helyet, sok izgalmas dolgot láttam a menüben, bárcsak több időm lett volna kóstolni.

Pennette al Pistacchio di Bronte. Fotó: Kardamom

Pennette al Pistacchio di Bronte. Fotó: Kardamom

Egy antik mondás szerint, “siculus coquus et sicula mensa”, azaz “szicíliai szakács és szicíliai asztal, ennyi a jó élet titka”.

A brontei vendéglátósok nem cáfoltak rá a “pletykára”: előbb a legnépszerűbb helyi cukrászda a Bar Conti Gallenti, majd a saját készítésű pisztácia-, mandula- és mogyórótermékekeket árusító bolt, a Pistait tulajdonosai varázsoltak el.

A cukrászda bejárata. Fotó: Kardamom

A cukrászdában alig volt olyan sütemény, amelyben ne lett volna pisztácia: a panna cottától a cannolo-n, a palacsintán és a fagyitortán át a croissant-ig minden pisztáciakrémmel töltött.

Bar Conti. Fotó: Kardamom

Itt a pasta di mandorla mandula helyett természetesen pisztáciával készül, de a nutellába sem mogyorót tesznek. Sőt, a kávénkat is kérhetjük pisztáciakrémmel a csésze alján.

Bar Conti. Fotó: Kardamom

A cukrászdába betérő minden vendég kapott egy kóstolót az éppen akkor elkészült süteményekből. Nekem ezen felül még egy nagy marék brontei pisztáciát is csempésztek az asztalomra, miközben belefeledkeztem a pisztáciafagyik námbör vánjába.

A nagybetűs PISZTÁCIAFAGYLALT. Fotó: Kardamom

A tulajdonosok egy finom kávéra is meghívtak, én pedig Budapestről meséltem nekik. Az egyik vendég, Angelo (aki Cataniából jár ide fagyizni, mert szerinte itt készül a világ legjobb pisztáciafagyija), fel is vetette, hogy ahelyett, hogy az édességekbe való töltelékként használnák fel a kiváló pisztáciát, érdemesebb lenne a magokat Magyarországra exportálni, cserébe pedig szép magyar lányokat importálni Brontéba…

Mielőtt belemerültünk volna az ehhez szükséges jogi kiskapuk megtalálásába, a már említett pisztácia-szaküzletbe siettem tovább, hogy még több érdekességet tudjak meg a pisztáciáról.

A Pistait egyik tulajdonosa épp a termékeiket mutatja be, a jobb alsó képen lévő krém pisztácia, cukor és olívaolaj keveréke. Fotó: Kardamom

Néhány kérdést terveztem csak feltenni, végül egy táskányi pisztácia-, mogyóró- és mandulakrémmel, illetve -pestóval engedtek csak elköszönni. Különösen kedves tárlatvezetésben volt részem az üzletben, sőt, búcsúzóul azt is elárulták, hogy mi az étteremben is kóstolt pisztáciapestós pennette titkos összetevője, úgyhogy nemsokára, amint lesz egy szusszanásnyi időm a konyhában, én is elkészítem.

A Pistait további termékei. Fotó: Kardamom

Olyan remekül szórakoztam Brontéban, hogy észre sem vettem, hogy hirtelen hat óra lett, így már nem jutott időm jobban körbenézni a településen. A pályaudvarra igyekeztem, ahol még egy espresso-t gyorsan felhörpintettem az indulás előtt, mert tudtam, hogy hosszú este áll előttem: két napnyi információ- és élményadagot “kellett” bepötyögni a gépemre (…életemben először vezetek naplót).

Ilyen szép kilátással várakoztam Bronte pályaudvarán. Fotó: Kardamom

Egy gyors kávé a restiben a vonat érkezése előtt. Fotó: Kardamom

Másnap már csak ügyeket intéztem, blogbejegyzést írtam és leveleket válaszoltam meg Cataniából. Épp ebédelni készültem, és a kis kávézóban, ahova az “irodámat” ideiglenesen kitelepítettem, egy középkorú hölgyekből álló csapat ült a szomszédos asztalnál. Megkérdeztem őket, hogy hol lehet a város legfinomabb pasta con le sarde-ját kapni, ugyanis még Váncsa István: Lakoma II. című könyvében olvastam róla, azóta szerettem volna megkóstolni. Az étterem, amelyet ajánlottak, csak este nyitott, úgyhogy megfogadtam a javaslatukat, és egy másik tipikus cataniai étellel, a rigatoni alla norma-val (pasta olajban sült padlizsánnal, paradicsommal, sós ricottával és bazsalikommal) zártam a szicíliai kalandokat.

Rigatoni alla norma. Fotó: Kardamom

A késő éjszakai római landolást követően nem sokkal már a takaró alatt voltam, és egy hét után végre először aludtam egy nagyot, hogy rápihenjek a harmadik agriturismo állomásom újabb kalandjaira. Amelyekből – ahogy a Facebookon és az Instagramon is láthatjátok – nincs hiány.

Mompeói összefoglalóval a következő bejegyzésben érkezem.