A legutóbbi blogbejegyzésbe kényelmetlen lett volna belesűríteni azt a két remek, – Volterrától számítva – félnapos kirándulásra megfelelő úticélt, amelyeket a Podere Risalso-beli önkénteskedésem során felkerestem.

Ezt az írást inkább kedvcsinálónak, mint turisztikai ajánlónak szánom, mostanáig ugyanis nem merültem el

Siena vagy San Gimignano városának történetében,

a főbb látnivalókról pedig különben is annyi cikket és tudnivalót találtok az interneten, amennyit csak elbírtok.

volterra

“Nincs frivolabb dolog, mint vonaton utazni. Gyalog kellene menni, vagy legalábbis postakocsin, mint Goethe. Hátborzongató, hogy voltam Toszkánában, meg nem is. Hogy íme, elutaztam Arezzo mellett, és hogy arra van valahol Siena, és én nem mentem oda. Ki tudja, eljutok-e még valaha Sienába, ha most nem megyek el?”

Szerb Antal Utas és Holdvilág című művéből még tavaly nyáron idéztem a blogon egy mediterrán saláta receptjéhez szóló felvezetőben…álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy évvel később, lépésről lépésre az író instrukciói mentén járom majd be Siena városát és esem egyik ámulatból a másikba. Az egész olasz agroturismo- és gasztrotúra ötlete ugyanis csak egy, karácsony és szilveszter közötti ünnepi borozgatás közben fogant, majd 2 hét alatt sikerült napra pontosan leszervezni a februárban induló hathónapos körutat. Hiába, ha valami hozzánk tartozik és a sorsunk része, mint “kés a vajban”…

Szerb Antal Mihálya amiatt vágyott nagyon Sienába, mert úgy érezte “hogy ott megláthatna valamit, amitől minden rendbe jönnne” zaklatott életében. Én ellenben mindenfajta elvárás nélkül érkeztem: mire Toszkána egyik leghíresebb városába értem, már a túrám második hónapjának végét tapostam, és addigra egészen feltöltekeztem energiával, jókedvvel és rengeteg inspirációval…

Na meg színekkel…,

Szuper zöld lankák Volterra környékén. Fotó: Kardamom

…illatokkal…,

Sulla. A kedvenc helyi virágom…Képzeljétek el a fenti zöld dombokat, ahogy rózsaszín illatos “virágfoltok” borítják őket tavasszal. Fotó: Kardamom

…és ízekkel…

Egyszerű, de annál istenibb szendvicset csomagoltak nekem a Da Beppino-ban a sienai utazásomra. Fotó: Kardamom

Ahogy említettem, a Podere Risalso többek között azért is volt az egyik kedvenc állomásom, mert a heti egy pihenőnap mellett valamennyi délutánom szabad volt. Sienára egy fél napot szántam, amely persze egy ízelítőre volt elég a város hangulatából.

1. Siena

“Siena volt a legszebb olasz város azok közt, amiket Mihály eddig látott. Szebb volt Velencénél, szebb a nemes Firenzénél és az árkádos, édes Bolognánál is…”

Szobor az ablakban. Fotó: Kardamom

Lépten-nyomon gyönyörű alkotásokba botlik az ember. Fotó: Kardamom

Belső udvar. Fotó: Kardamom

Belváros. Fotó: Kardamom

Siena. Fotó: Kardamom

Siena. Fotó: Kardamom

Siena. Fotó: Kardamom

Hétköznapok. Fotó: Kardamom

Cipőbolt. Fotó: Kardamom

Kapualj szökőkúttal. Fotó: Kardamom

Minden apró részlet a helyén. Fotó: Kardamom

A regénybeli főhős, Mihály szavaival nem tudok és nem is szeretnék vitatkozni. Igaz, hogy nálam Bologna magasra tette a mércét, de Siena sokkal csinosabb, tisztább és végig úgy éreztem, hogy itt minden részlet – az utcaképben, a dekorációkban, az épületekben – tökéletesen a helyén van. Nem olyan unalmasan “kirakatváros” jellegű, mint San Gimignano (erről majd alább); és ugyan itt is sok turista nyüzsög, de az egyetemistáknak és az aktív városi életet élő helyieknek köszönhetően sokkal emberibb, valódibb és izgalmasabb mint más, túlhájpolt toszkán városka.

Turisták Siena főutcáján. Fotó: Kardamom

A helyi legenda – és a Wikipédia – szerint a várost Senius (innen ered a város neve is) és Aschius alapították, miután apjuk, Remus (akinek testvére Romulus, az eredetmonda szerint Róma első királya volt) megölése miatt el kellett hagyniuk Rómát. A testvérek egy fekete és egy fehér lovon menekültek, állítólag ezért is fekete-fehér a város zászlaja és címere. Talán ez a történet is magyarázatot ad arra, hogy a városban miért botlunk folyton a történelemkönyvekből jól ismert, Romulust és Remust tápláló római nőstényfarkast ábrázoló szoborba vagy képbe.

Az említett szobor itt Siena egyik főutcáján magasodik. Fotó: Kardamom

A várost a régészeti leletek tanúsága szerint az etruszkok alapították, Róma Augustus idején hódította meg. A város mai arculata megegyezik azzal, ahogy a 13. és 14. században kialakították. Híres dómjának megépítéséhez is ekkortájt láttak hozzá.

A sienai dóm. Fotó: Kardamom

“A város meseszerű, vidám meseszerű jellegét az adja meg, hogy minden pontjáról látni lehet a város tetején a dómot, amely mint egy tréfás, zebraszínű, tornyos Zeppelin lebeg fölötte.”

– érzékelteti az épület hangulatát az író.

Háttérben a dóm magasodik, elöl pedig a sienai focicsapat stadionja. Fotó: Kardamom

Majd így folytatja:

“A dóm egyik fala a templom tömegétől külön áll, jó kétszáz lépés távolságra, groteszken és gyönyörűen, az emberi tervek meghiúsulásának legnagyobbszerű térbeli szimbóluma gyanánt. Mihály imádta a bohémséget, ahogy ezek a régi olaszok nekikezdtek a katedrálisuknak. “Nekünk is kell, ha Firenzének van, sőt lehetőleg nagyobb legyen”, mondták, és megépítették a legmesszebb fekvő falat, hogy a firenzeiek előre rémüldözzenek, hogy mekkora lesz a sienaiak temploma. Azután elfogyott a pénz, az építők természetes gesztussal letették szerszámaikat, és többet feléje se néztek a katedrálisnak.”

A fal tetejéről egyébként állítólag remek panoráma nyílik a városra, amely az író szavaival élve,

“meredek, rózsaszín utcáival, véletlen-gondtalanul hullámzott csillag alakban vonuló dombjain; és lakóinak arcán is azt lehetett olvasni, hogy nagyon szegények, de nagyon boldogok, boldogok a maguk utánozhatatlan latin módján.”

A történet úgy folytatódik, hogy Mihályék “lementek a Campóra, a város kagyló alakú főterére, amely már alakjánál fogva is olyan volt, mint a város mosolya. Mihály alig tudott elszakadni.” Akárcsak én…

Piazza del Campo. Fotó: Kardamom

Piazza del Campo. Fotó: Kardamom

Palazzo Publico. Fotó: Kardamom

A Piazza del Campón emelkedik a szintén 13-14. században épült városháza, a Palazzo Publico, amelyben mára a városi történeti múzeum is helyet kapott.

Októberben elején közelebbről is szemügyre vehettem: egy szuper konferenciasorozatot szerveztek itt “Siena Food Innovation” címmel az egészséges táplálkozási szokásokról és az étkezés egyéb aspektusairól, így például közösségformáló erejéről vagy egy adott település fejlődésében játszott szerepéről. A rendezvény alapvetően a Z-generáció tagjait célozta meg.

Siena Food Innovation, 2017 október. Fotó: Kardamom

A kétnapos Siena Food Innovation rendezvény fő programhelyszíne. Fotó: Kardamom

Helyi gimnazista diákok bemutatója a rendezvényen. Fotó: Kardamom

A Piazza del Campo a világban azonban egy egészen más rendezvényről ismert.

Ezen a téren rendezik meg minden évben két alkalommal (július 2-án, Sarlós Boldogasszony napján, és augusztus 16-án, Mária Mennybevétele alkalmából) a palio-t, Siena híres lovasfutamát, a verseny kultusza viszont az év minden napján átszövi a helyiek életét.

Lovas a palio-n. Fotó: Pixabay

A “palio” szó szerinti jelentése: festett, vagy hímzett bársony-, illetve selyemkendő, amelyet a középkorban a lovagi torna győztese elnyert. A szó így később átvette a “verseny” jelentést, és állítólag a magyar “pálya” szó is innen eredeztethető. Sienában a “Palio” az a selyemzászló, amelyet az említett lovasverseny győztes városnegyede elnyer és amelyet később a “Madonnának” ajánlanak.

Siena 17 contrada-ra, azaz kerületre oszlik,

közülük csak tíz városnegyed lova indulhat a versenyen, a résztvevőket pedig az egyes futamok előtt legalább húsz nappal sorsolással választják ki. Saját jogán versenyez az a hét városnegyed, amely az előző év ugyanezen napján nem indíthatott versenyzőt, a többi hármat pedig abból a tízből sorsolják, amelyek korábban részt vettek a versenyben.

A Zsiráf contrada. Fotó: Kardamom

A contrada nem pusztán egy kerület, a helyi közösségi élet igazi központja: saját történelmi hagyatékkal, tradíciókkal, ideértve a saját zászlót és himnuszt is, illetve szabályok sorával, amelyeket az adott contrada lakói szinte vallásként követnek. A contrada-k legtöbbje állatokról kapta a nevét, így van “Zsiráf”, , “Bagoly”, “Farkas”, de van “Egyszarvú”, “Hullám”, vagy “Kagyló”, “Kosvölgye” vagy “Sárkány” névre keresztelt városrész is. Az egyik kedvencem a “Tarajos Sül” azaz az “Istrice”, itt született a baráti társaságunk egyik tagja is, aki éppenséggel a “háta közepére kívánja” ezt az egész “contrada” gondolkodásmódot. 🙂

A tarajos sül egyébként gyakori vendége a toszkán kerteknek, legutóbb éjszaka baktatott át az úton előttem egy kényelmes példány:

Tarajos sül, azaz “istrice”. Fotó: Kardamom

A húsa állítólag hihetetlenül finom, ugyanakkor szigorúan védett állat. Ha valaki levadássza, komoly büntetésre számíthat.

A palio-n résztvevő kerületek kiválasztásán túl a versenyző lovak kisorsolása is érdekes fázisa a versenynek. A futás előtti harmadik nap reggelén a lovak tulajdonosai a sienai városháza podesztájának udvarán álló “Nagykapuhoz” viszik az állataikat, amelyeket, miután a fizikai állapotukat az állatorvosok megvizsgálták, csoportokra osztanak, majd próbaképpen három kört tesznek meg a téren, hogy meg lehessen győződni a pályához való alkalmasságukról. Miután a megfelelőnek talált tíz lovat kiválasztották, a városháza előtt felállított emelvényen újabb sorsolást tartanak: minden lóhoz párosítanak egy városnegyedet. Ezt követően az adott lovász átveszi a neki kisorsolt lovat, és a városnegyed lakóinak kíséretében az istállóba vezeti.

A versenyt természetesen próbák előzik meg, egészen pontosan öt nagyobb próba, és a verseny napján egy kisebb “bemelegítés”. Aki jegyhiány miatt nem jutna be a palio-ra vagy csak szeretné elkerülni a tömeget, annak a legtöbb fórum a próbákon való részvételt ajánlja. A lovat az egyes próbákra az istállótól a Nagykapuig az adott contrada lakóiból álló, éneklő csoport kíséri. Az ötödik próba után valamennyi városnegyed nagy vacsorát rendez.

A sienaiak előszeretettel bízzák a dolgokat a szerencsére (vagy mégsem?! – számos legenda kering arról, milyen furmányos módszerekkel bundázták meg az egyes sorsolásokat), ugyanis a lovak rajtvonalnál felhúzott “kötelek közé” történő belépésének sorrendjét is sorshúzás dönti el. Egy különleges, hosszú nyakú szerkezetbe tíz, az egyes contradino-k színit viselő játékgolyót (barbero-t) helyeznek. Ahogy fejjel lefelé fordítják a szerkezetet, a golyók véletlenszerűen kerülnek bele a hosszú nyakrészbe. A városnegyedeket képviselő lovakat “a kihúzott sorrend szerint szólítják a két kötél közé, de a tizedik “nekifutó” lesz, azaz ő dönti el a rajt pillanatát.” – olvastam egy, a palio-ról szóló honlapon. A palio napjának részletes menetrendjéről ezen az oldalon még többet olvashattok.

És ha már a Piazza del Campo-n járunk… Áprilisi látogatásomkor már bőven fagyiszezon volt, a főtér egyik sakában pedig egy remek helyre bukkantam: a Gelateria Caribia-ban kávét, mogyoró- és és tiramisuhab trióját kóstoltam.

Gelateria Caribia. Fotó: Kardamom

Persze, ha édességről van szó, Sienába nem elsősorban (és másodsorban sem) a gelato-kért érdemes utazni. Az előző bejegyzésben említett panforte mellett Siena másik nevezetes kalóriabombája a 15. század óta készített ricciarelli.

Magyar nyelven  kerestem rá a receptjére, és láss csodát, teljesen véletlenül az egyik kedvenc gasztrobloggerem, Zizi prezentálásában bukkantam rá. Ő pedig egyenesen az egyik legmenőbb toszkán bloggertől, Giulia Scarpaleggia-tól, a Juls’ Kitchen szerzőjétől kapta az eredetit. Az édes mandulás falatokhoz kezdetben csak az előkelőségek fértek hozzá, és olyan értékesnek számítottak, hogy a korabeli patikák polcain az orvosságok és a luxusfűszerek mellett kapott helyet – olvastam Zizi blogbejegyzésében.

Ricciarelli a volterrai Dolceria Del Corso cukrászdából. Fotó: Kardamom

Ez itt alább a kedvenc üzletem Sienában, már ami az ételeket illeti: a Consorzio Agrario di Siena-ban az alapanyagok helyi beszállítóktól érkeznek az üzletbe, ahol nem mellesleg isteni a sütöde részleg… A bolt nekem felér egy kisebb múzeummal – amikor a városban járok, legalább egy órát eltöltök itt a kínálat bogarászásával.

A Consorzio Agrario di Siena üzlete. Fotó: Kardamom

Kicsit messze kanyarodtunk Szerb Antal szereplőitől, nézzük hogy mit csináltak még Mihályék Siena-ban:

“Délután sorra járták Siena kapuit, a kapuk előtt megálltak, és Mihály magába szívta a kilátást, a toszkán táj keskeny édességét”. (…) Az egyik kapu felirata így hangzott: “Cor magis tibi Sena pandit”, “jobban kinyitja szívedet Siena”. Itt még a kapuk is bölcset és igazat beszélnek, jobban kinyitja szívedet Siena, hogy megteljék az élet egyszerű és könnyű mámorával és vággyal, amint illik az évszak fátyolozott szépségéhez.”

Olvasható a felirat: “Cor magis tibi Sena pandit.” Fotó: Kardamom

Hogy Siena jobban kinyitotta-e a szívemet vagy sem, nem tudom… viszont a negyedik évszakot taposom a környéken, és bizton állíthatom, mámoros pillanatokból nincs hiány.

A volterrai buszom indulásáig még volt egy kis idő, úgyhogy elmerültem a város délutáni forgatagában, majd kisétáltam a városfalhoz, ahonnan remek kilátás nyílik a környező dombokra.

Kilátás a környező dombokra. Fotó: Kardamom

“Ha ez a táj valóság – gondolta Mihály-, ha ez a szépség csakugyan van, akkor minden hazugság, amit eddig csináltam. De ez a táj valóság.” 

2. San Gimignano

San Gimignano már sokkal kevésbé az, nekem inkább mint egy felszínes skanzen marad meg az emlékezetemben, csordultig tele turistával. A pici településen ugyan tényleg olyan érzése lehet az embernek, mintha egy történelmi film díszletei között sétálna, de nálam akkor már inkább Siena vagy Volterra a befutó, ahol azért helybelieket is látni az utcán és nem ordít minden üzletről vagy étteremről, hogy a turistákat akarják megcsapolni.

Bolt San Gimignano főutcáján. Fotó: Kardamom

Például “felesleges” tartósítószerekkel telenyomott szalámikkal, amelyek címkéjének megtekintését csak kitartó munkával sikerült elérnem az egyik boltban.

Vaddisznó-termékeket árusító bolt. Fotó: Kardamom

San Gimignano-ban egyébként szinte minden második üzlet kínálatának fókuszában a vaddisznó áll. Toszkánában nagy divatja van az állat húsából készült fogásoknak, és hadd szúrjak itt közbe egy aprócska magyar vonatkozást: a toszkán vaddisznók “eredetileg” jóval kisebb testűek voltak, mint a mostaniak, a múlt században viszont magyar vaddisznókat telepítettek be az itteni erdőkbe, ennek köszönhetően érték el mostani felépítésüket.

Egymást licitálják túl az üzletek. Fotó: Kardamom

Na jó, azért ennyire nem elviselhetetlen a helyzet a “Tornyok Városában” vagy ahogy többen hívják, “Toszkána Manhattanjében”, amelynek történelmi központja joggal került fel az UNESCO Világörökségi Listájára. A toszkán butiktelepülés becenevét onnan kapta, hogy

egykor 72 toronnyal büszkélkedhetett, amelyek közül sajnos csupán 13 élte túl a történelem viharait.

A Piazza della Cisterna és a Piazza del Duomo San Gimignano két, egymással összekapcsolódó főtere. Fotó: Kardamom

San Gimignano. Fotó: Kardamom

San Gimignano. Fotó: Kardamom

Akárhova néztem, turistát láttam. Fotó: Kardamom

A település elődjét egyébként már az etruszkok is lakták, legalább az időszámításunk előtti 3. századtól. A középkorban sokat fejlődött, javarészt annak köszönhetően, hogy a Rómába vezető via Francigena zarándok- és kereskedelmi útvonal egyik fontos állomása volt. 1348-ban sajnálatos módon lakosságának fele a pestitjárvány áldozatául esett, és a város még ugyanebben az évben Firenze fennhatósága alá került. 

Gelateria Dondoli. Fotó: Kardamom

A zarándokok akkor még álmodni sem mertek arról, hogy a hosszú út egyik legimponzásabb megállóján majd 50 féle íz közül válogassák össze a frissítő gelatokehely tartalmát. A Gelateria Dondoli többszörös díjnyertes (világbajnok) gelateria, a környékbeliek csak úgy emlegetik mint “a világ legjobb fagyizója”. Legnépszerűbb saját fejlesztéseik például a “Crema di Santa Fina” (sáfránnyal és fenyőmaggal megspékelt narancsos-vaníliás csoda), a “Champelmo” (pink grapefruit és pezsgő gelato), a Dolceamaro (fűszernövényekkel gazdagított vaníliagelato narancsos-csokis szósszal és kávéöntettel, illetve mogyoródarabkákkal) vagy a Vernaccia Sorbet.

Gelato-ra várakozók a fagyizó előtt. Fotó: Kardamom

Ami a Dondolilt az ízek mellett biztosan a világ legelismertebb fagylaltkészítői közé emeli, az a kiszolgálás gyorsasága. A fagyizó a leghíresebb olasz múzeumokat utasítja maga mögé az előtte kígyózó sorral. Ez azonban ne tántorítson el senkit! A pultban olyan gyorsan kapkodják a kanalakat, hogy 10-12 perc alatt már a kezünkben szoríthatjuk a tölcsért vagy a poharat, ki hogy szereti.

Tessék választani! Fotó: Kardamom

Minden, mi szem-szájnak ingere. Fotó: Kardamom

Rengeteg fotó híres vendégekkel, jobb oldalon alul fekete-fehérben Jamie Oliver. Fotó: Kardamom

A Crema di Santa Fina-t biztosan megkóstoltam, a másik gombócra nem emlékszem…Fotó: Kardamom

San Gimignano-nak nemcsak a gelato viszi hírét a nagyvilágban, a városka a sáfránytermesztésről és a Vernaccia di San Gimignano nevű fehérboráról is híres.

A sáfrányt mi is előszeretettel keverjük a rizottóba, finom juhsajt társaságában.

A Vernaccia szőlőt több mint hétszáz éve termesztik a vidéken, mindig is nagy népszerűségnek örvendett, még Dante is megénekelte az Isteni színjátékban. Babits Mihály a mű magyar fordításában ugyanakkor valamiért “vörösborként” említi (Purgatórium, XXIV. ének)…

“- Nos? hát? mi az? – kérdé Alauda uram, mintha nem hallotta volna.

– Hát! ez a sáfrány! – Igenis, jóféle sáfrány.

– De tizennégy forint árú sáfrány!

– Hát a sáfrány drága.

– Tudom, hogy drága! Nagyon jól tudom! Mert ha olcsó volna, azt adnák a tehénnek nem a szénát. Én is láttam már egyszer sáfrányt a levesben; tudom, hogy mire jó. De tizennégy forint árú sáfrány. Ezer kék ördög!”

Ez az idézet már Jókai Mór A lőcsei fehér asszony című regényéből van. A “sárga arany”, azaz a sáfrány számos alkalommal húzta ki a csávából San Gimignano-t a múltban, ugyanis fizetőeszközként szolgált azoknak az adósságoknak a törlesztésére, amelyek a Siena és a Firenze közötti háborúban felmerültek.

A fűszer magas ára nem meglepő, tekintettel arra, hogy 1 kilogramm előállításához 150 ezer virágra van szükség, a növények termesztése, illetve a virágok begyűjtése pedig roppant időigényes és figyelmes munkát követel.

Napindító cappuccino a volterrai Ristorante Da Beppino-ban. Az étteremről az előző blogbejegyzésben írtam bővebben. Fotó: Kardamom

Honnan ismerszik meg a turista egy olaszországi vendéglátóegységben? Hát onnan, hogy egy délutáni baráti beszélgetéshez vagy egy isteni, szarvasgombás, esetleg vaddisznóhúsos vacsora után habosbabos cappuccino-t rendel. Persze, itt is igaz a “kivétel erősít a szabályt” elv, de a helyiek 11:30 után (ha csak nem délben ébredt a delikvens, és ezután indul útnak, hogy megreggelizzen) általában már nem fogyasztanak tejjel turbózott kávét. Csak az egyszerű feketét vagy ahogy Magyarországon hívják: espresso-t.

Miután körbesétáltam San Gimignano-t, egy tündéri helyen, a Caffé Giardino ablakában …tessék kapaszkodni! … egy bögre cappucino felett (!) pihentem ki a többi turista közötti szlalomozás fáradalmait. Ebben, a várfalon kívül található kis cukrászdában lényegesen élvezhetőbb a város…

Cappuccino kilátással a San Gimignano környékén fekvő lankákra. Fotó: Kardamom

Ez pedig itt alább már a “helyes” délutáni kávéfogyasztási technika. Természetesen csak viccelek, mindenki olyan feketét és úgy fogyasszon, ahogy az neki kellemes. Ha egy tippet elfogadtok, tengerparti levegővel, háttérben a víz morajlásával is is próbáljátok ki! 😉

Az előző bejegyzésben azt ígértem, hogy Certaldo városáról is írok, ez a poszt viszont már így is túl hosszúra nyúlt, úgyhogy Boccaccio szülővárosát a későbbiekben mutatom be.

A következő epizódban egy csokornyi toszkán stranddal érkezem majd, San Vincenzo-tól Elba szigetének partjain át Monte Argentario-ig, de ellátogatok a magyar vonatkozással is bíró Bolgheribe, csakúgy mint Toszkána legismertebb hentesének éttermébe.

Dario Cecchini birodalma, Panzano in Chianti. Fotó: Kardamom